Életem meséi

Rokonaim I.

Unokatestvérem s nagybátyám a szászok nemes tekintetével és a németek szilárdságával jelennek meg mindig előttem. Vagy talán a magyarok szilárdságát látom csak? Igen.. Az igazság az, hogy az unokatestvéreim éppen annyira beszélhetnék a magyar nyelvet, mint a németet vagy a románt. (Hozzátenném az legutóbbinak örülnék a legkevésbé) A magyar az anyanyelvük! Édesanyjuk tiszta magyar család sarja, gyermekei mégsem ismerik saját nyelvüket. A fiú csak mekeg-makog néha egy "igen"-t "köszönöm"-öt, de ezt is olyanképp mint bármely magyart nem értő ember. A lány többet tud. Ő beszél. De nem ragozik, egyre több mindent felejt el és nem játszadozik a szavakkal.(amely egyébként számomra nagyon tetsző) Így állnak a történelemmel és hagyományainkkal is. Nem ismerik a Nagy Magyarokat, nem tudják mit, s mennyit jelentett egy-egy csata és az irodalomtól is távol állnak. Csak annyit tudnak, amit az iskolában megtanítottak nekik a háborúkról és a magyarok csak akkor kerültek említésbe (vagy akkor sem) amikor épp a németekkel harcoltak, vagy épp ellenük fordultak. Persze ez természetes, hisz Bajorország szívében nőttek fel és ha német színeket látnak kezüket szívükre teszik. Büszke "németek". Semmi bajom ezzel (a nagynéném a hibás) csak az, hogy német házastársuk és német gyerekük lesz. Azt mondták, hogy egyikük sem akar gyereket, de ez majd elválik. Ha mégsem így lesz, újra fogy a nemzetünk.
Hogy miért írom le mindezt? Azért, hogy megmutassam mindenkinek aki érti s olvassa szövegem, hogy mennyire fontos a népet életben tartani. Mert erre van szükségünk most, amikor mindenki ellenünk fordul. A nép megmenekülésének kulcsa a (ezen a ponton elakadtam írásomban. Nem tudtam, hogy miképp fogalmazzak. Annyi szó jutott eszembe és mégsem tudtam választani közülük. Végül úgy döntöttem mindenki nézzen magába és döntse el, hogy a sok-sok szó közül melyik az, amely elengedhetetlen a fennmaradásunkhoz.)