in the mafia | jikook

Prológus

„Ilyen az élet! Öröm és fájdalom... remény és félelem... és főként változás. Állandó változás! Nem tehetünk ellene semmit. El kell engednünk a régit, és magunkhoz ölelni az újat... s meg kell tudnunk válni mindentől, amit valaha úgy megszerettünk. Bármily édes is a tavasz, át kell hogy adja helyét a nyárnak, a nyár az ősznek. Születés... nász... halál." - Lucy Maud Montgomery

Hangzik fejemben az idézet. Az emberek többségének ezek csupán üres szavak, mit sem törődnek velük, hiszen miért is tennék? Sőt... Jó, ha valaki nem lát a dolgok mögé, s gyermek marad igazi lélekkel. Mert a gyermek nem rossz, nem gonosz, s tisztátlan, mint ez a világ.

Jó, ha csak szemünket futtatjuk végig a betűkön bólogatva, s kurjongatva túljátszva az értelmiség szerepét, hogy ez az ember most nagyot mondott. Sosem voltam buta fiúcska, de én sem viselkedtem volna másképp. Akkor elismerően bólintottam volna, mosolyogtam, s dicsértem volna az írónőt, akinek a száját elhagyták az alábbi mondatok. Viszont mára... Talán a fejemet lehajtottam volna, s a somoly már nem a boldogság miatt kerülne az arcomra. Ajkaim közül egy lexéma sem távozik, egyedül egy magányos sóhaj hagyja el börtönét.

Igen. Ma már így reagálnék. Tudatosan, mélabúsan. Mert nem voltam én mindig tisztában a szavak mögött megbújó démonokkal. A jelentés régen csak egy fogalom volt, amit meg kellett tanulni az iskolában. Viszont egy nap a jelentés és a fogalom összeforrt.

A nevem Park Jimin, s 15 éves vagyok. Nagyon szeretek kirándulni, éppen ezért jelentkeztem egyre az osztályom többi tagjával együtt. Sok lehetőségem nem volt meglátni a szépet, s közelebbről megtekinteni a saját, vagy más kultúrát, az ilyen kiruccanások pedig minden hiányomat pótolták ezzel kapcsolatban.

Szeretem a művészetet, lehet ez az oka, amiért árgus szemekkel nézem a múzeumban lévő festményeket és a többi egyéb antik cuccot. Néhány diáktársamnak unalmas volt az egész, s csak azért jöttek, hogy ellóghassák az órákat, de engem különösképp érdekelt minden, ami itt volt.

- Ha balra néznek, akkor megpillanthatják Picasso kék korszakából lévő egyik festményt, melyért múzeumunk több milliót adott — mondta az idegenvezetőnk egy mosollyal az arcán, s mutatott az említett kép felé.

Mindenki az adott irányba fordította a tekintetét és volt, aki csodálta, valaki meg csak próbálta eljátszani, hogy tetszik neki, vagy legalább érdekesnek találja a látványt. Számomra például elég érdekfeszítő volt, hogy a képen szereplő nő egyik szeme betegnek tűnt, mintha vak lenne. Meg persze maga a színösszeállítás is. Való igaz, a művész talán egyik legnormálisabb művét láthattuk. Az absztrakt valamiért sosem vonzott igazán. Legalább is nem raknám ki a falamra.

Belemerülhettem rendesen a gondolataimba, mert csak annyira eszméltem fel, hogy legjobb — és egyetlen - barátom Taehyung lengeti előttem kezét.

- Hahó, föld hívja Jimint! — mondta megvillantva téglalap alakú mosolyát. — Menni kéne, te bamba — mondta még mindig mosolyogva, s szemét forgatva fogta meg a kezem és hurcolt a többiek után. — Te figyi... — szólított meg egy kis idő múlva, mire felé kaptam a tekintetem. — Vajon mennyit kapnánk, ha a miénk lenne az az előbbi firka és eladnánk? — húzogatta szemöldökét.

- Hát.. Öhm... — estem gondolkodóba, hiszen egyáltalán nem számítottam erre a kérdésre. Őszintén, egy pillanatra bele is pirultam, amilyen hirtelen jött. Ám mielőtt válaszolhattam volna, valaki megtette helyettem.

- Rengeteget — mondta egy mély férfihang, mire felé fordult mindenki. Az úr szélesen, már mondhatni úgy vigyorgott, mint egy pszichopata, majd előkapta az övére erősített tartóból a pisztolyát.