in the mafia | jikook

1.rész

Már lassan egy hete, hogy Minseokkal és Mr. Jeonnal mentem, s bekerültem ebbe az egészbe. Egy sötét szobába vagyok bezárva a négy fal közé. Egyetlen egy ablak van, de az se szélesebb 30 centinél és eléggé magasan van. Ha még ez sem lenne elég, rácsok is vannak rajta, tehát a szabadulásra gyakorlatilag esélyem se volt.

A szobám falai nem voltak lefestve. Az ágyam egy koszos matracból állt. Naponta csak egyszer kapok enni, csak ebédkor, s mellé még egy fél literes palackozott vizet. Ez elég arra, hogy ne haljak éhen, viszont abban biztos voltam, hogy egy-két kilótól megszabadultam.

Eleinte hozzá se mertem nyúlni semmihez. Féltem, hogy megmérgeznek, vagy bedrogoznak és eladják a szerveimet a francba. Érezhetően nem bíztam bennük, de ez fordítva is így volt. Ők sem bíztak bennem, ami valahol nem meglepő. Aki ilyen körökben dolgozik, az nem fog adni egy – még – kölyök szavára.

Az első egy-két éjszaka semmit sem aludtam. Egy szemhunyásnyit sem. Folyamatosan előttem volt, ahogy nem csupán ők, de én is vérrel mocskolt kezű lettem. Hiába nem volt jó ember, attól még lehetett családja, barátai, akik visszavárták. Én pedig megöltem.

Legszívesebben a hajamat téptem volna a füleimmel együtt, hogy hátha úgy nem hallom többé a hangokat, amik folyamatosan beszéltek hozzám. Hibáztattak, ujjal mutogattak, s azt kántálták egyfolytában; gyilkos.

Az lettem. Megöltem valakit.

Az őrület határán állva mégsem sírhattam. Menekülésre nem volt esélyem, legalább is itt bent nem. Túl kellett élnem, erősnek mutatnom magam, hogyha kiengednek innen, akkor elmehessek. Ha megbíznak bennem eléggé, akkor... Akkor sikerülhet. Már az sem érdekelt, ha börtönbe kerülök, hiába voltam kiskorú. Csak ismét a normális világban akartam találni magam, ahol a törvény keze teszi a mondat végére a pontot, nem pedig a rossz fiúk.

Tudtam, hogy ez az egész nem lesz egy leányálom, de nem bántam meg semmit. Megmenekültek, mindenki élve hazatérhetett. Viszont az aggasztott, hogy Taehyung miként vélekedik rólam? Barátjaként, aki feláldozva szabadságát és emberségét mentette meg, vagy egy gyilkosként, aki gyáva módon hódolt be a gonosznak. Nem akartam igazából hős lenni a szemeiben, ugyanakkor rossz sem. Csak... Ha egyszer lesz lehetőségem bocsánatot kérni, akkor fogadja el. Ő is és mindenki más.

Gondolataimat a nyíló az ajtó szakította félbe, ami meglepett, mert ma már megkaptam a napi adagomat. Minseok lépett be rajta, s a kezében egy bilincset tartott. Tudtam, hogy mit akar vele, így feltápászkodtam a koszos matracomról, bár majdnem vissza is huppantam. Gyenge voltam, nem ettem rendesen, a folyadékot is hiányoltam a szervezetemből, illetve a napfényt, amiből nagyon kevés jutott be ide.

Odasétáltam a férfi elé, s mindkét karom odanyújtottam, hogy tegye fel a kezeim szabadságát gátoló eszközt. Miután pedig kattant a zár, a hátamra fogva vezetett ki. Nem kérdeztem, hogy hova megyünk, mert úgyis meg fogom tudni. Ha nem, az azért lesz, mert megölnek, bár titkon reméltem, hogy nem ez a tervük, s nem ezért tartottak fogva napokon keresztül.

Közel tíz percig sétáltunk, ezt pedig onnan tudtam, hogy félelmem csökkentése miatt számoltam a másodperceket. Egy kicsit romosabb épületbe mentünk be, melyet egy vasajtó zárt el. Semmilyen bútorzat nem volt ott, csak egy szék árválkodott. Meg is torpantam egy pillanatra, mert hirtelen eluralkodott rajtam a félelem, viszont ekkor a férfi lökött rajtam egyet, ezzel jelezve, hogy mozogjak.

Nagyot nyelve lépkedtem továbbra is, közelítve a székhez, melyre végül le is ültetett.

Minseok levette rólam a bilincset, de én nem tettem semmit, csak megdörzsöltem a csuklóimat. Nemsokkal később már nyílott is a nyílászáró, mely hangos csapódással jelezte, hogy belépett valaki. Mr. Jeon volt az, hosszú, magabiztos léptekkel jött felém.