- A jó nagy lófaszt! – ordítottam el hirtelen magamat. A székemet hátradöntve az ablak melletti kottatartóhoz rohantam és erőteljesen az ablakhoz basztam. Azt mondjuk nem kalkuláltam bele, hogy az ablak vékony üvegű, és ki fog törni. Arra viszont végképp nem készültem, hogy a kottatartó megsebesíthet egy embert.
- Nem teheti ezt velem! – üvöltöttem Ernőbá arcába. – én kikérem magamnak, hogy nem fogok azzal a ribanccal énekelni. Egy színpadon pedig végképp nem! – körülbelül ekkorra értek az ablak alá a mentők.
- Márk, csillapodj! Túlreagálod! – jött oda hozzám Barna, de félrelöktem.
- Mi a szent szar ez a szirénázás, Nagy Márk!? – nézett ki a törött ablakon riadtan Ernőbá. Ekkor kivágódott a tárgyaló ajtaja, és egy felzaklatott, lihegő stábtársaság rontott be.
- Mopper úr, kérem, a mentő magát keresi odalent! – lihegte egy srác a stábból.
- Veszem észre – mászott vissza Ernőbá az ablakból. Az arca falfehér volt, a kezét megvágták az ablakkeretben épséggel bennmaradt üvegszilánkok, így a karján csorgott a vér. Ó bassza meg a...ezt nekem kell elintéznem, mert ezek akkora balfaszok, hogy nem tudnák előnyükre fordítani a helyzetet. Kivágódtam a csukott ajtón (ja, én ilyenekre is képes vagyok, habár eléggé fájt) és lerohantam az utcára. Az egyik mentős éppen egy lepellel letakart nőt tolt be az autóba.
- Kellemes délelőttöt kívánok! Mopper Ernő vagyok, a tévé tulajdonosa – közöltem a vehemességemtől elképedt mentőssel, majd nekitámaszkodtam a mentőautó oldalának, és folytattam. – Elnézést kérek, az egyik erősítőt maximumra tekerte az egyik kelekótya virtuózom, ezért pattant el az ablaküveg...
- És a kottatartó miért repült ki az ablakon, Mopper úr? – vonta fel a szemöldökét az egyik mentős.
Ó, a kurva élet! Erre nem számítottam!
- Mert az egyik kölyök...
- Tudja mit? Elhiszem. A maga kölykei cseszték el az egészet, mi? Főleg, hogy maga kibaszottul nem a tévé tulaja, mert magát a vak is felismeri! Tisztelt Nagy Márk, húzzál visszafelé a tévébe énekelni, parádézz a kamerák előtt, mutogasd a hasadat az Instán, de ha már létezel, legalább azzal ne foglalkozz, amihez semmi közöd nincs! – vágta az arcomba a felbőszült mentős. Na, ezen meglepődtem.
- Attól még, hogy maga nem márker, nem kell utálnia engem! Adok magának autogramot, ami önmagában többet ér, mint a maga szaros szerkója! – szóltam vissza sértetten. Hogy lehet valaki ekkora tapló?? – Állapodjunk meg, rendben?
- Nono, Nagy Márk. Az nem úgy megy ám! – a mentősön ekkor már látszott, hogy meggyőztem. Pedig az adu ászt még be sem dobtam. Az mindig a vészeset. – Ám legyen! Mit ajánlasz azért, hogy ne legyen balhé belőle?
- Két jegy a duettdöntőre? – dobtam be azt a bizonyos adu ászt, amire rögtön ugrott. Öt perc alatt úgy összehaverkodtunk a sráccal, mintha száz éve ismernénk egymást. Már negyed órája dumáltunk, a mentőautó már rég elhajtott, amikor kicsörtetett Ernőbá, úgy ahogy volt, véres karral, zihált képpel.
- Mit keresel itt, Márk? – kérdezte gyanakodva – Egy mentőssel?
- Ernőbá, kérem, csak autogramot adtam a srácnak – játszottam az ártatlant, de Ernőbá átlátott rajtam.
- Nagy Márk, rükverc! Told vissza a valagadat a stúdióba, és készülj fel, hogy hétfőn Bexivel fogsz próbálni! Keresd meg Renátát, válogassatok ruhát és legyél szíves, küldd el az infót a sminkesnek, hogy Bexit kell majd kezelésbe vennie – üvöltötte ma már másodjára a mellkasomnak a rendező.
