Untitled Story

3

Ez a rész nem saját írás de engem elgondolkodtatott. Itt az oldal linkje ahol még több ilyet találhattok: http://www.maiige.hu/maiige

„Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.” (1Thesszalonika 4:18)

Tony Campolo professzor egy ismerőse temetésére készülve véletlenül másik ravatalozóba ment. A ravatalon egy idős férfi feküdt, és özvegye volt az egyetlen gyászoló. Az asszony annyira magányosnak tűnt, hogy Campolo ott maradt a szertartás végéig, majd kikísérte az asszonyt a sírhoz is. A temetés után, amikor hazaindultak, Campolo beismerte, hogy igazából nem is ismerte a hölgy férjét. „Gondoltam – felelte az özvegy –, mert nem ismertem önt. De ez nem is számít. Soha, soha nem fogja tudni, mit jelentett ez nekem.” Philip Yancey azt írja: „A legtöbb, amit adhatunk, hogy egyszerűen elérhetőek vagyunk… Joggal ítéljük el Jób három barátját, mivel érzéketlenek voltak szenvedései láttán. De olvassuk csak el még egyszer a beszámolót: »Amikor eljöttek, mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de egyik sem szólt hozzá egy szót sem« … ezek voltak a legékesszólóbb percek, amiket vele töltöttek. Én ösztönösen visszahúzódom a szenvedő emberektől. Ki tudja, hogy akarnak-e beszélni nehéz helyzetükről, vagy sem? Azt szeretnék, hogy vigasztaljam őket, vagy azt, hogy felvidítsam? Mire mennek a jelenlétemmel? Össze-vissza futkosnak ezek az észszerűsítő gondolatok a fejemben, és végül a lehető legrosszabb dolgot teszem: távol maradok… Senki sem egy nagy filozófus nevét említi, ha megkérdezik: »Ki segített neked a legtöbbet?« Sokkal gyakrabban írnak le egy csendes, szerény személyt… aki ott volt… aki többet hallgatott, mint amennyit beszélt, aki nem nézte folyton az óráját, aki megérintett és megölelt, és sírt… valakit, aki elérhető volt, és a szenvedő feltételeit követte, nem a saját elgondolásait.” Így lehet szolgálni mások felé.