B-terv

~2~

- egyébként... nyertetek?

Audrey felvonta fél szemöldökét, s így vizslatta izgatott arcom.

- Szerinted az én feladásommal lehet nem nyerni? - pár másodpercig csak néztük egymást, majd nem bírtuk ki, és hangosan felnevettünk. - Mira, nem csak a csapat nyert, hanem mi nyertünk!- ragadta meg a kezem - Nélküled nem ment volna!

Könnyek gyűltek a szemembe szavai hallatán. Mikor lettem én egy pityogós kisiskolás?!

- Jaj, fejezd már be a sírást, te szerencsétlen! - ölelt át barátnőm.

Még órákig beszélgettünk mindenféléről. Egy időre teljesen kiment minden rossz a fejemből. Olyan este hét körül lehet, mikor hirtelen kivágódik a szoba ajtó és belép - vagy inkább beesik- rajta a bátyám.

- Miru! - viharzott az ágyam mellé lihegve. Nem csoda, hisz egy laza tizenkétórányi vonatútra voltunk egymástól, és az állomás a város túlsó végén van. Gondolom amint meghalotta, hogy kórházban vagyok és megműtöttek felszállt az első vonatra csapot-papot otthagyva, hogy hanyatt-homlok rohanjon a kishúgához.

Az elmúlt három hónapban nem igazán találkoztunk. Én a csapattal egy kisebb városkába költöztem, mivel csak itt találtunk bérelhető csarnokot az edzésekhez, az én egyetlen testvérem pedig maradt a nagyvárosban, mivel ott jár egyetemre és nem tudott - pontosabban nem engedtem - velem tartani,pedig már össze is pakolt magának, mivel nem akart egyedül elengedni, pláne, hogy már csak ketten vagyunk. A szüleim meghaltak egy autóbalesetben. Azóta, a nap minden percében úgy vigyáz rám, mint a szeme fényére.

- Jól vagy? Mi történt? Kedvesek voltak? Nagyon fáj? Hol fáj? Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöd otthonról! Mondtam!  - hadarta egy szuszra.

- Ryan! Nyugodj meg! Minden rendben.. Mármint nagyjából...  - húztam el a szám. Bátyám felfeküdt a másik oldalamra az ágyon és átölelt, miközben elmeséltem neki is mindent. A történet végén már régi ismerősként köszöntöttem könnyeimet. Ry szorosabban vont magához, én pedig a homlokomat a vállára támasztva sírtam. Megint. Lassan beírhatom az önéletrajzomba hobbinak a bőgést...

Audrey nem sokára elköszönt tőlünk, mondván el kell érnie a buszt, ami hazaviszi.  Ry beszélt az orvosommal, és este addig fecsegtünk mindenféléről, amíg csak lehetett, hisz nem maradhat velem 0-24-ben, sajnos, ráadásul még egy hotelt is kellett találnia a közelben. Hiába mondtam, hogy menjen a csapat lakására, az én szobámba aludni, leintett annyival, hogy „ az túl messze van! Húsz perc busszal!” . Hát igen, nagyvárosban nevelkedett, és neki ez sok. Én többet voltam vidéken - szószerint, szőlőt, búzát, répát, burgonyát, paradicsomot, paprikát és gyümölcsöket termesztettek, amiket mentek eladni a piacra - a nagyszüleinknél.  Sokkal jobban érzékelem a vidék és nagyváros közti különbséget. Egy dolog miatt szeretem Miamit; ez a testvérem álomvárosa. Megvan minden amit szeret. Pontosabban egy kis két szintes lakás a tengerparton. Azt a házacskát még a nagyszüleink építették, és tizennyolc éves korában édesapámnak adták. Minket ebbe a lakásba vittek haza babakorunkban a kórházból, és minden kis apró szög, ami benne van, sok emléket és értéket őriz Ryan szemében. A baleset után nehéz volt ugyan ott maradni, de Ry ragaszkodik ahhoz a kis lakáshoz. Nem adtuk el, de a folyton feltörő emlékek miatt kivettünk egy másikat, közelebb az egyetemhez és az akkori iskolámhoz.

Mivel az egyetem a város túlsó felén volt - Persze, volt közelebb is, de Ryan azt választotta - így régen  hétköznap kollégiumban volt, és hétvégén sem mindig tudott hazajönni a rengeteg tanulás és munka miatt, így egyre kevesebbet beszélt anyáékkal, és neki sokkal többet jelentett minden kis idő, amit velünk tölthetett.

Aznap anya felhívta Ry-t, hogy haza tud-e jönni hétvégére, mivel akkor segíthetne ma a bevásárlásban. Ryan azt felelte, hogy hazajön, de a vásárlásban nem tud segédkezni, mivel teljesen be van állva a forgalom, és mire a kolesztól kocsival elvergődik a házunkhoz, addigra éhen halnánk. Anya óvatosságra intette, majd engem itthon hagytak, mert amúgy is fáradt voltam edzés után, meg valakinek meg kellett várnia Ryan-t ugyanis múltkor  itthon hagyta a kulcsait.
A történethez hozzátartozik, hogy édesapám elég kimerítő munkát végez. Reggel korán kel, és csak délután öt körül ér haza, hulla fáradtan. De mindig együtt vacsoráztunk. Ez szent dolog volt nálunk. Bár apa aznap korábban hazaért, ugyanolyan fáradt volt. Ennek ellenére elmentek a bevásárlóközpontba.
Ryan valóban csak két órával később állította le a kocsija motorját a ház előtt.  A nyakába ugrottam és behúztam a házba a szőkeséget - ami érdekes, mert nekem és a szüleimnek is fekete hajunk van, egyedül ő szőke; bár azt hiszem apa nagypapájától örökölte- és hadarni kezdtem mindent, ami eszembe jutott. Az okos nagytesó nevetve simított végig a hajamon, és intett nyugalomra, majd csinált nekünk egy-egy szendvicset és kakaót, amit a kanapén elnyújtózva, összebújva egy takaró alatt, meséltük el az elmúlt idők eseményeit.

Telefoncsörgésre keltem. Ryan-nel filmet néztünk és elaludtam a mellkasán. Ry megfogta az eszközt, és felvont szemöldökkel nyomta meg a fogadás gombot. Nem hallottam mit mondanak neki, ezért csak néztem arcát, amire lassan kiülnek a megmagyarázhatatlan érzelmek.  Miután letette, megfejthetetlen érzelmekkel szemében  nézett rám, aztán elküldött öltözni. Semmit sem értettem, csak engedelmeskedtem, mert tudtam, hogy baj van. Láttam rajta.
Ryan a kocsiban elmondott mindent, amit -ahogy később kiderült - a mentős mondott neki anyáékról. Persze sírva fakadtam, és imádkoztam, hogy felépüljenek.

Amikor beértünk, a recepciós elküldött minket a műtő elé, ami előtt röpke három órát tölthettünk. Az orvosok csak befelé mentek, kifelé senki. Egyre jobban kétségbe estünk, de Ryan-nek volt annyi lélekjelenléte, hogy magához szorítson.

Amikor az orvosok sorra jöttek ki, de senki nem szólt hozzánk, és a nővérek is lehajtott fejjel ment el mellettünk, kezdtünk rosszat sejteni. Aztán egy idősebb - valószínűleg fő-orvos közölte velünk a lehető leghosszabb hírt, amit ember kaphat.

Na halihó Gombóckák!

Tudom, tudom, szörnyen régen volt rész, sajnálom! Igyekezni fogunk behozni a lemaradást!

Maradjatok velünk:
Kiss
D.+Sz.