Pár lépés a végtelen (Camren)

1. rész

Lauren:

Csendes őszi nap volt. Lehullott, száraz falevelek törtek ropogva szerte-szét a lépteim súlya alatt. A szél, csak gyengén ugyan, de fújdogált, ami még több levelet kényszerített a fától való elszakadásra.

Elszakadás; olyan mintha kényszer lenne, valahogy maga a szó formája is ezt sugallja, és néha így is van. Néha kényszer.

De van amikor nem az, hanem kötelesség. Egyszerűen csak így helyes, és így jó. Nem másoknak, nekünk.

Bántottál engem. Olyan nagyon, és olyan mérhetetlenül fájdalmasan bántottál, ahogy eddig senki, és semmi sem.

Elhagytál, akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a támogatásodra, az együttérzésedre, rád. És nem volt elég, hogy csak elmentél, a porba tiportál minden maradék csepp méltóságot is, ami még bennem volt. Elárultál. Átvertél. Megcsaltál.

Mindazon éjszakánként egymáshoz bújva tett ígéretek ellenére, ezt csináltad velem.

Meg kell hagyni, meglehetősen ízlésesen tálaltad kiábrándultságodat felém, és azt, hogy te már mást szeretsz. Sőt, ezen a ponton a "már" szócska, teljesen értelmetlen, és felesleges. Te nem "már" szereted őt. Mindig is őt szeretted. Annak ellenére, hogy ő annyiszor bántott téged. Megalázott, átvert, bántott, és elvett tőled mindent. Te magad mondtad nekem. A szemeid könnyben áztak, szinte majd belefulladtál a könnyeidbe. Akkor este, abban a bárban, ahova azután jöttél, miután más ágyában találtál rá. Megcsalt téged. Össze voltál törve, apró, nagyon apró darabokra. Nem bírtam nézni, ahogy szenvedsz. Odamentem hozzád, óvatos mozdulattal leültem a bárszékre, pontosan melletted. Lehajtott fejedet felemelted egy pillanatra, hatalmas, vérvörös, kisírt, barna szemeiddel kérdőn tekintettél rám. Megkérdeztem mi a baj. Készségesen elmondtad, ami betudható a mérhetetlen mennyiségű vodkának is, ami immáron a testedben volt. Elmondtad, hogy mit tett veled az a szemét. Hogy mennyire gyűlölöd, hogy hogy képes bárki is ezt csinálni valakivel, és hogy mennyire tisztességtelen. Nem tudtam átérezni a fájdalmad, de beleképzelve magam a helyzetedbe, volt sejtésem az érzéseidről.

Sosem láttam még senkit annyira darabokra hullva, mint akkor téged. Egészed addig, amíg ma reggel nem néztem bele a lakásom falán lógó tükörbe. Ugyanazt a meggyötörtséget láttam immáron a saját arcomon, mint anno a tiéden. Kisírt szemek, vérvörösek. Kipirult arc, táskák a szem alatt. Minden megvolt.

Azt tetted velem, ami egykoron téged is annyira tönkretett. Tudtad, milyen érzés. Mégis megtetted. Már tudom, hogy semmivel sem vagy jobb, mint Ő volt.

Azon az este, ott a bárban, miután befejeztük a kis traccspartinkat, elkérted a telefonszámom. Abban a hitben adtam oda, hogy úgysem hallok felőled többet. Ezek után felálltál, ingatag léptekkel haladva elhagytad az épületet. Hátra sem pillantottál, egy másodpercre sem. Talán már akkor sejthettem volna.

Én is hazaindultam, útközben végig rajtad járt az eszem, sehogy sem tudtalak kiverni a gondolataim közül. Gyönyörű barna szemek, azzal a szomorú tekintettel. A nevedet elfelejtettem megkérdezni, de te is az enyémet. Sokkal lassabban sétáltam azon az estén. Reménykedtem, hogy talán újra összefutunk, és akkor megtudhatom. Nem találkoztunk.

Későn értem haza, és a lakás ajtajához érve vettem csak észre, hogy ég bent a lámpa. Biztosan tudtam, hogy mikor elmentem, leoltottam. A kilincset lenyomva, tudatosult bennem a dolog, hogy ez bizony nincsen bezárva. Benyitottam, és az egyetlen, amit láttam az a káosz volt. Valaki járt ott azon az éjjel.

Megijedtem. A félelemtől reszketett az egész testem, ami megnehezítette a rendőrség felhívását. Remegő hangon közöltem a férfival, akivel beszéltem, hogy a lakásomat feltörték, és a létező összes értéktárgyamat, a fiókban tartott készpénzemtől kezdve, az ágy alatt gondosan elrejtett, nagymamámtól örökölt ékszerekig minden eltűnt. A rend emberei percek alatt a helyszínre érkeztek, helyszíneltek, felvették a vallomásomat, majd azzal a lendülettel, hogy letudták a hivatalos herce-hurcát, magamra is hagytak. Ott álltam egyedül, egy szinte üres lakásban, az értékeim, mindenem nélkül.

Valamilyen ötlettől vezérelve, sőt, inkább attól, hogy senki mást nem tudtam volna, felhívtalak téged. Meglepődtél, de miután megtudtad ki vagyok, és immáron a nevemet is, ahogy én is a tiédet Camz, segítőkészen, és borzasztó kedvesen álltál hozzá a megkeresésemhez. Kértél, hogy menjek át hozzád, ne legyek ma egyedül. Nem akartalak zavarni. Erre közölted velem, hogy neked is jobb lenne, ha ma nem kéne magányosan, egyedül nézned azt a filmet, amit kiválasztottál, és sírnod. Beleegyeztem.

Elmondtad a címedet, ami meglepő módon, csupán pár sarokra volt az enyémtől. Egy pillanatra sem szakítottad meg a vonalat. Csak beszéltél hozzám, és beszéltél. Talán féltél, hogy valami butaságot csinálok, aztán majd a te lelkiismereteden fog száradni.

Megérkeztem a tömbházhoz, amelyben laktál. A kapucsengőt hosszasan nyomva vártam, hogy kinyisd előttem az ajtót. Meglepően nagy izgatottsággal vártam, hogy újra lássalak, ugyanakkor bennem volt a félelem is, az azelőtt történtek miatt. Nem telt bele egy perc sem, te már reagáltál, és kinyitottad nekem az ajtót. Mivel lift nem volt az épületben, a lépcsőn keresztül közelítettem meg az otthonod. Mire felértem a negyedik emeletre, körbenéztem és kerestem, vajon melyik lehet a te lakásod. Nem vettem észre, hogy a telefon még mindig a fülemen van, és hangosan gondolkodom. Egy ajtó nyílt ki hirtelen. Odakaptam a tekintetem, és az újra találkozott azzal a gyönyörű és szomorú szempárral. Ott kezdődött a baj.