Pár lépés a végtelen (Camren)

2. rész

Lauren:

Nem álltam sokáig a lépcsőházban, az ajtódhoz sétáltam, te kedvesen beinvitáltál, és még mindig áradt belőled a vodka szaga. Szép lakás volt. Azt kivéve, hogy eldobált, használt zsebkendők hevertek szanaszét, mindenhol. Egyik pillanatban, csak azt vettem észre, hogy hirtelen eltűntél mögülem. Lépteid hangját követve, a konyhába mentem, ahol a hűtőszekrény előtt állva, a benne lévő italokat tanulmányoztad. Hátrafordultál, rám néztél, majd megkérdezted, szomjas vagyok-e.

A válaszom egy igen volt. Megszomjaztam. Egy üveg bort kaptál ki a hűtődből, mire én csak furcsállón néztem rád. Nem ilyen innivalóra gondoltam, és ezt közöltem is veled. Szinte kérlelve néztél rám, a borosüveget a mellkasodhoz emelve. Beleegyeztem. Kicsit miattad, de többnyire az aznap történt dolgok miatt. Visszamentünk a nappalidba, a kanapéra ültettél. Egy üveges vitrinhez sétáltál, majd két borospohárral a kezedben érkeztél vissza. Letetted őket a kanapé előtt heverő üveg dohányzóasztalra, kitöltötted a bort mindkettőnk számára.

"A balszerencsénkre." mondtad, majd a poharadat felém emelve, koccintottunk. A balszerencsénkre. De még mekkorára. Nem beszélgettünk sokat, néha egy-egy szó ugyan elhagyta a szánkat, de egyik sem volt valami érdekes. Az arcodon láttam valamit. Gondolkodtam, hogy most vajon az irányomba táplált érdektelenség, vagy a saját bajod miatt érzett elkeseredés. Miután megittam a poharamban lévő utolsó csepp bort is, te újra teletöltötted, mind az enyémet, mind a tiédet. Mikor ezt már harmadjára játszottuk el, kezdtem megérezni a hatását, azt, amit te már valószínűleg a bár óta éreztél. A borral a kezemben sokkal alaposabban végigmértelek, és végre nem csak a szemedet néztem. Vékony, apró termetű, telt idomokkal, hullámos hajjal megáldott lány voltál.

Talán az alkohol adta bátorság következtében, immáron beszélgetni kezdtünk. Mindenféléről. Az életről, halálról, szerelemről, boldogságról, szinte bármiről. Mélyebben belementél a szakításod részleteibe, elmondtad, hogy a barátnőd, amit mindennél jobban szerettél, megcsalt, és pont aznap derült ki, amelyiken mi is találkoztunk. Az a "mindennél jobban", érthetetlen okokból ugyan, de kissé szíven ütött. Próbáltalak vigasztalni, hisz a könnycseppek újra folyni kezdtek abból a gyönyörű szempárból. Átöleltelek, fejed a nyakamba fúrtad, és ott zokogtál csendesen. Miközben a karjaim közt tartottalak, arra gondoltam, hogy milyen érzés lehet ez most számodra, a saját problémám, a nincstelenségem, nem érdekelt többé. Téged akartalak boldogabbá tenni. Percekig nem változtattunk a pozíciónkon. Mikor a sírásod csendesedni kezdett, eltoltalak magamtól, felemeltem lehajtott fejed, mélyen a szemedbe néztem, és az alkohol hatására lecsökkent szókincsem segítségével, csak annyit böktem ki, hogy "sajnálom".

Apró mosolyra húztad a szádat. Apró, édes mosolyra. Bele tudtam volna szeretni, abba az apró kis mozdulatodba. De nekem nem volt elég csak az. Hirtelen mindent akartam. Te újból felálltál, ismét a konyha felé vetted az irányt, és vissza már egy újabb üveg vörösborral a kezedben tértél. Innentől sokat, nagyon sokat beszélgettünk, és én minden egyes kimondott szavaddal egyre és egyre jobban megkedveltelek. Kezdtük megismerni egymást, de úgy igazán. Mi, két ember, akik aznap találkoztak, akik a saját elbaszódott életük miatt elmentek egy bárba. Az egészet a sorsnak tulajdonítottam, és örültem, hogy így történt. A rablás, teljes egészében kiment a fejemből. Már csak rád tudtam gondolni. Több óra csevegéssel eltöltött idő után megmutattad a szobádat. Egyetlen egy szoba volt a lakásodban. Mivel mindketten tajt részegek voltunk, a két üveg bor után, az ágyba vetettük magunkat, nem is gondolva arra, hogy bármelyikőnknek is a kanapén lenne a helye. Közelebb húzódtál hozzám, majd hozzám bújtál, az illatod, amit már nem alkohollal telinek éreztem, átitatta a helyiséget. Mélyen belélegeztem, mire te a fejedet, a vállamról a mellkasomra helyezted át. A szívem csak úgy vert, már szinte hallottam. De te lehetséges, hogy nem. Nem szóltál semmit, így, a karjaim között, álomba merültél. Én nem aludtam aznap éjszaka. Legbelül nevettem a bolond szerencsémen. Hisz így van mindig. Történik velem valami jó, aztán valami borzasztó, amiért az élet megint kárpótol, de csak egy bizonyos ideig, addig, míg már elhiszem marad is, hogy akkor vehesse el tőlem, amikor a legjobban fáj majd. Féltem, hogy veled is ez lesz.

Ez is lett.