GRAVITY

🌻 1. 🌻



Futok.

Fogalmam sincs miért és mi elől.

Minden éjjel ez van, rohanok, rohanok, de nem tudom, mi elől, csak annyira emlékszem, hogy a sötétség egyre közelebb ér és felfal.

Félek, hogy egyedül leszek és elengeded a kezem.

Félek, hogy hagysz a porba hullani és magamra maradok az éjszakában.

Egy kép dereng a fejemben rólad, ahogy felém nézel, elneveted magad és közben mosolyogsz.

Össze szeretnélek törni.

Már attól görcsbe rándul a hasam, hogy felidézem a hangod, de nem állhatok meg, még nem. A sötétség minden lépésemmel egyre közelebb ér, te meg csak nevetsz.

Ha lenne eszem, leszúrnám magam és összekuporodva meghalnék. Hagynám, hogy felemésszen a sötétség, hátha akkor magadhoz fogadsz.
Az arcod egyre homályosabb, de még mindig látom a ködben a két hazug szemedet, azt hiszem a hallucinációt is kezdem megszokni.

Mert te teszel emberfelettivé engem, és mégis te zúzod szét a lelkem. Vidám táncot jársz a néhai boldogságom törmelékein, a késedet újra és újra belém vésed, én pedig csak arcomra fagyott mosollyal bámulok a semmibe ennek a letűnt világnak a romjain.

És rohanok.

Csak hogy tudd, a tőrök és a pengék porrá zúzhatják a csontjaimat, de minden szavad csak táplálja a tüdőm. Míg másnak az oxigén a lételeme, addig nekem te vagy.

Mindent rendbe tudnál hozni, de ehelyett darabokra szedsz. Nem kéne megbocsátanom neked, de többé teszel engem, úgy fáj, mikor nem hallom a hangod, hogy legszívesebben felkötném magam a pokol színpadán. Mert ez a sors sokkal rosszabb, mint a halál.

Iszom a szavaid, pedig tudom, hogy mind hazugság, hiszek a szemeidnek, pedig tudom, hamis jövőt mutat.

Eltünteted a fájdalmam, hogy aztán újra megkínozhass, az emberek pedig csak nevetnek.

Szükségem van egy gyógyítóra, aki bekötözi a futásban szerzett sebeimet, de az összes barátomból csak árnyékok maradnak, ellenségek, akik hátulról akarnak ledöfni.

Minél jobban küzdök a feljutásért, annál lejjebb csúszok és látom lassan elveszni a fényt.

A sors a térdemre lök, elgáncsol, de érzem, hogy szárnyalok.

Olyan magasságokba jutok el, amelyeket nem is érhetek el. A föld alatt megbéklyózva, a világ tetején vagyok és fentről szemlélek mindenkit most már.

A súlytalanság átveszi rajtam az uralmat és nem fáj már semmi. Hallom, hogy üvöltesz, és köveket dobálsz felém.

Egy zűrzavar vagy, teljesen összekuszálsz a dühöddel. Megint ütni akarsz.

Nem bírlak megállítani, utolérsz, leelőzöd a sötétséget és a karjaidba zársz.

Érzem az illatod és teljesen megbabonázol. Remegés fut végig a testemen, ahogy beleborzongok a beszédedbe. Mert minden amit mondasz, zene a füleimnek.

Azt hiszem őrült vagyok, hogy tetszik a gyilkos tekinteted, de valaha jól voltam, még ha nem is tudom, mikor volt ez.

Szétáramlasz bennem, mint egy drog és egyre nehezebben tudok gondolkodni. Ebben a fuldokló gyötrelemben egyedül te vagy a fény.

Te vagy az a fény is, amely elveszi a látásom és a mélybe taszít.

Nevetni kezdesz, és lassan megforgatod bennem a kést.

Ordítanék fájdalmamban, de a hangom elveszik az űrben.

Ha ez a szerelem, nem szeretnék szeretve lenni.