GRAVITY

🌸 5. 🌸

Tavasz.
Az út szélén kallódó szalmakalap, és a bejárati ajtókra függesztett virágkoszorúk. A száradó ruha fanyar citromillata a kertben. A napraforgók, amik alkonyat után is vidáman mosolyognak.

A napsugarakra felfűzött bárányfelhők nevetésének visszhangja a völgyben. A szélcsengő szolid játéka az enyhe délutánokon, és az öreg hinta rozsdás nyikorgása, amikor meglengeti a szél. A tavasz a csendes dallam, ami egy rémálom után is újból álomba ringatott, és a melódia, ami mindig megnyugtatott.
Vigyáztam a tavaszra, mert sosem akartam, hogy véget érjen. A tavasz az önfeledt gyerekkor és a fakuló boldogság a szívemben.

Forró, ragacsos nyáréjszakák. Remegő fényű telihold, névtelen, elfeledett csillagképek. A sötétnek suttogott titkok és elfojtott szeretlekek, harmatos, hazug reggelek.

Abban a zenében rejtőzik a nyár, amely a komor estéken boldogságba burkolta a lelkem. A nyár a nyugodt víztükör, és a tó felett átívelő aranyhíd, ami soha nem éri el a túlpartot. A nyár a tengervízben fuldokló napsugár, és a homokból kiásott és aztán magára hagyott kagylóhéj. Lágy szellőnek érzem, míg pusztító hurrikánként átrohanok az életen. Minden naplemente elragad belőlem egy kicsit. Félek, hogy teljesen elfeledkezel.

Fáradt szürke ég, kopott bakancs és lassan hervadó fellegek.
Már észre sem veszem, ahogy hullanak a levelek.
Olcsó cigarettafüstöt árasztó vászonkabát, borosüvegbe temetett sérelmek, és fiók mögé esett, félig megírt levelek az ősz. Az avar száraz ropogása a talpam alatt. Egyre sötétebb van, de az utcai lámpák így is menedéket nyújtanak.
Az őszi estéken gyakran betévedek a sarki kávézóba. Itt mindig mályvacukrot raknak a kávémba, pedig már rég nem érzem az ízeket.

Kisikló vonat a szívem, látom, ahogy a sínek egyre távolodnak tőlem, és a cél is egybeolvad a horizonttal. Hallom, ahogy kétségbeesetten zakatol a mellkasomban, de már képtelen vagyok felismerni a dallamát. Azt kívánom, bárcsak írhatnék egy zenét a szinkóparitmusára, de minden egyes akkordba kicsit belehalok.

Fehérbe boruló, gyászoló világ.
A tél a hógömbbe zárt valóság, olyan, mintha álmodnám. Az angyal a kétcenti vastag porhóban, a súlyosan hulló hópelyhek és a zúzódásoktól foltos Hold csillanása a feketére mázolt égbolton, amitől csak még magányosabbnak érzed magad. A pékségből kiáradó frissen sült kenyér illata, az üresen tátongó utcák és a karácsonyi díszekkel megpakolt lámpák kitartó őrködése. Az életéért küzd az idő.
A tél a véraláfutás; az éjszaka szétfolyó fényei, amik vöröseslilára festik át a decemberi eget. A tél a hidegtől kékre fagyott végtagok, és a negyven fokos láztól égő homlok. A tél a temetés és a gyászmenet, amire senki sem megy el.

Fehér zaj-e vagy a csend, ami itt maradt? Pókhálót szőttek a torkomra, és belegabalyodtak a szavak. Olyan bizonytalan ez az egész, mint az üres kottapapír.

Minden madár elvándorolt már, de a varjak mégis maradtak. Talán ha elég erősen koncentrálok, az emlékeim sem hagynak el.

A tél az utolsó szál gyufa a zsebedben. A tél a pillanatnyi melegség, amit ad, és a halovány fény az ígérete a holnapra.

Kérlek, hadd maradjak még.