Mese egy kalózlányról-avagy, hogyan lettem a tengerek és óceánok királynője

1.bejegyzés

Kora reggel indultunk el. Már két hete, hogy a rendes kerékvágásban váltakoztak a napszakok. Az a nap se volt más, a hajnali nap sugarai lágyan világították meg Urina városát ellepő havat, és az Azurit-tenger jeges vizét. A városban már zajlott az élet, halászok, kereskedők pakolták ki a friss zsákmányt, és az egyéb árút, ami a korareggeli hajókkal érkezet a hatalmas kikötővárosba. Az utcákat munkába, iskolába vagy épp a piacra siető emberek lepték el, alig lehetett elférni a csúszós, szűk utcákban. Néhol egy-egy hatalmas szán is elszágúldott rakományokkal megrakva, vegy ép egy délről jött nemes családdal.
Ezekiel is szánnal akart a kikötőbe menni, mivel a város másik végében volt a szállásunk, én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy gyalog menjünk, csak a csomagokat vigyék ki nekünk. Érezni akartam, még utoljára, Havasfölde hideg levegőjét, minek vegyesen volt hó és, a tenger miatt, só illata, látni akartam az utcákat, a hatalmas házakat, melyeket jégből és hóból építettek az Ősök mágia segítségével. Hallani akartam az itt élő emberek érdekes akcentusát, amit a tanítóim oly' buzgón próbálták kinevelni belőlem.
Az út a kikötőbe nem tartott sokáig, csupán 30 perc volt, de még rövidebbnek éreztem. A családom ragaszkodott hozzá, hogy elkisérjenek Angyalvárba, és maradjanak egy kis ideig, hogy meggyőződjenek, biztos jó helyem lesz e. Ezekiel nem ellenezte, sőt, kimondottan támogatta, végülis a bátyáimmal, Lupérral és Ikkivel, elég szoros barátságott kötöttek, boldogan megmutatta volna nekik a kőkastélyt, amiben élt, és a hazájában lévő vadakat, mikre imádott vadászni. Én is örűltem, hogy nem kell teljesen egyedül beilleszkednem egy teljesen idegen országban. Mikor megérkeztünk a hajónkhoz, már felpakolták a csomagjainkat, és hamarosan mi is indultunk. Nem akartam elhagyni a hazám, mégis kíváncsi és izgatott voltam, hogy mégis mi várhat rám, a jeges vidékeken túl.
-Jól vagy?-karolt át hátúlról Ezekiel, mikor elindultunk. Csendesen bólintottam és beledőltem ölelésébe.
-Hiányozni fog.-szólaltam meg egy kis idő hallgatás után. Urina városából márcsak egy apró pont látszott mondössze. Elszakítottam tekintetem róla és szembefordúltam Ezekiellel.-De majd megszokom az új otthonom.-csókoltam meg gyengéden ajkait. Ő mosolyogva csókolt vissza, majd elválltak ajkaink. Megrázta a fejét, amit én nem igazán értettem, ezért csak enyhén oldalra döntöttem fejem, úgy néztem fel rá.
-Mi nem az "új" otthonodba megyünk. Hanem a másikba.-puszilta meg homlokom és elengedett. Halkan felnevettem. Mindig tudta mikor mit kell mondani az embernek. Ezzel az erényével, magas és izmos termetével, félhosszú mogyoróbarna hajával és ugyanilyen színű szemeivel, minden lány álma volt, és bárkit megkaphatott. Az esküvő elött ezt szóva is tettem, nem értettem, miért akar egy olyan tömzsi, egyszerű lányt, mint én, miért nem egy gyönyörű déli lányt választ, Ők mind vékonyak és egzotikusak. Erre Ezekiel hangosan felnevettett és azt mondta, nem akar egy ostoba feleséget, aki csak a pénzéért és befolyásáért megy hozzá. Ebben igaza volt, ha Ő nem kéri meg a kezem, soha nem kezdtem volna rá máshogy tekinteni, mint egy ismerősre egy idegen országból. Az már más tészta, hogy az apám és az anyám erről nem így vélekedett, Ők csak a pénze és a befolyása miatt engedtek hozzámenni.
-Amy, Amy!! Ezt nézd!-hallottam meg a kishúgom vékonyka, vidám hangját. Átkukucskáltam Ezekiel válla felett, és a látványtól elkapott a nevető görcs. Zoé Ikki vállán állt, karjait széttartva, állát magasba emelve. Hosszú tejfölszőke hajába belekapott a szél, minden egyes szálat ezer és ezer fele fújva. Ikki erős, roboztus testalkat volt, sokan csak Havasi Medveként ismerték, szintén szőke haja miatt. Pedig igazából egy nagyon kedves, szelíd teremtés volt. Most is, szótlanul tűrte szelebúrdi húgom bolondozását.
-Te jó ég, le ne ess!-kapott a fejéhez Ezekiel, aki időközben megfordult és elképedve figyelte a jelenetet.
-Ne aggódj, tud magára vigyázni.-fogtam meg vállát, és mosolyogva figyeltem két testvérem.
-Te is ilyen hiperaktív voltál ám.-lép mellénk Lupér.-Sőt. Még mindig ilyen vagy. Sok sikert hozzá.-nézett tettetett sajnálattal férjemre, majd rámkaccsintott. Lupérnak barna haja volt, akár csak nekem, és vidám, kék szeme, ezekhez egy magas, izmos test, és szakállal keretezett arc párosult.
-Ez nem is igaz.-húztam ki magam büszkén.-Minden egészséges gyerek szeret játszani. És különben is-fordúltam szemben Lupérral, és tettem csípőre a kezem.-nem tudom ki volt az, aki hét évesen bement egy ijjal a Gyilkosok Erdejébe, mondván, idézem, "Levadászom a Nagy Farkast, és megeszem a szívét!". Két hétig kerestünk.
-De levadásztam. És megettem a szívét. Ezért vagyok legenda.-húzta a ki magát büszkén.
-Na az azért nem.-kacagtam fel.
-Öhm...Miért is kellett megenned a szívét?-nézett hol rám, hol Lupérra Ezekiel összezavarodva.
-Egy hagyomány miatt. A fiúgyermekeknek, ha betöltik 10. életévüket, le kell vadásznni egy állatott, egy általuk választott fegyverrel. Úgy tartják, ilyenkor átszáll az állat ereje, természete. Ez válik a Totemünké.-magyarázta lelkesem idősebb fivérem, majd elővette a kabátja alól a nyakláncát, melyen egy kristályfarkas csüngött.-A ti fiatoknak, vagy fiaitoknak is át kell majd esnie ezen a rituálén.-ahogy ezt kimondta elöntött a pír és a boldogság.
-A mi fiúnk nem északon fog felnőni. Bár ki tudja, talán egy oroszlán lesz a Toteme.-a gondolatra széles vigyorr húztam a szám.
-Már előre aggódok érte.-sóhajtott gondterhelten Ezekiel.
-Héé, én vagy a nő, nekem kéne aggódni, nem?-löktem meg játékosan a csípőmmel, mire jóízüen felkacagott.
-Amy~! Éhes vagyook.-szaladt oda hozzánk kishúgom, és fúrta fejét a a nagy bundakabátomba. A feje felett átnézve Ikkit pillantottam meg, aki a vállait maszírozta.
-Rendben, menjünk együnk valamit.-foggtam meg Zoé apró kezecskéjét és elindultunk a hajó konyhája felé, egy kis kenyeret lopni.

Majdnem minden napunk így telt az út alatt. Az első egy hónap nehéz volt, alig tudtam kintlenni, mert érzékeny bőrömet, hamar megcsípte a nap, akárcsak anyémét és Zóéjét. Viszont, ahogy fokozatosan hozzászoktam egyre több időt töltöttem a fedélzeten. Figyeltem, ahogy az emberek dolgoznak, néha én is besegítettem nekik, ha sok volt a munka. Még a hajó kormányzását is megtanultam. A kormányos, Uriel, egy örökké nyugott személyiség volt. Ehez jól passzolt, nyulánk testalkata, sötét haja, és borostyán színű szeme. Nagyon tehetséges volt, mikor viharba keveredtünk, olyan egyszerűen vezette a hajót, mintha a teste egy része volna. Örömmen tanított, mégis szigorú, és határozott volt, nem tűrte ha híbáztam. Az Anygyal könnyén szerzett tudást, a késöbbiekben nagy hasznomra volt, bár ezt akkor még nem sejtettem, csak jó időtöltésnek gondoltam.