Túl az üveghegyen

1. fejezet

Ha nem látta volna, ahogy azt a szegény fiatal lányt durván betuszkolják egy autóba, most nem lenne ekkora slamasztikában, vagyis nem ülne a nyár kellős közepén egy koszos, levegőtlen lift padlóján annak az embernek a társaságában, akinek valószínűleg már attól is felmegy a vérnyomása, ha ő csak kinyitja a száját.

Nem, ez igazából így nem egészen pontos – javítja ki magát Lilla, hiszen Örs a leghiggadtabb ember, akit csak ismer. Tulajdonképpen elég nehéz elképzelni, hogy bármitől is felmenne a vérnyomása, sőt, ha már itt tart, igazából még azt is kétségbe vonja, hogy a férfinak van egyáltalán vérnyomása.

Lilla lopva Örsre sandít. A férfi hátát a falnak vetve ül, egyenesen, kihúzva magát, amitől sötétkék pólója a mellkasára feszül. A lábát keresztbe tette, kinyújtóztatva a lift egész hosszában. Ha Lilla picit megmozdulna, hozzáérne a fekete farmerhez, amit Örs visel. A férfi nem néz rá, valahova a plafon környékére mered. Határozott, kicsit szigorú vonásokkal megrajzolt arcán feszültségnek vagy türelmetlenségnek nyoma sincs, de még csak bosszúságnak sem.

Nos, igen, Örs most is pont annyira nyugodt, mintha legalábbis egy tizenkilencedik századi angol teadélutánon üldögélnének. Bár Lilla őszintén kétli, hogy azokon a teadélutánokon bárki is tudott nyugodt lenni – ő biztos idegbajt kapna, ha fűzőben, több rétegnyi ruhában kellene izzadnia, és közben, például, az időjárásról kellene bájos és illedelmes csevegést folytatnia. A bájos és illedelmes már önmagában elég ahhoz, hogy borsózzon a háta.

Bár arra azért kíváncsi lenne, hogy egy átlagos tizenkilencedik századi angol teadélutánon a beszélgetésnek hány százalékát tette ki valóban az időjárás. Az is lehet, hogy ez csak legenda, és igazából csupa piszkos dologról esett szó ilyenkor.

Lilla akaratlanul felhorkant – persze, a kimért, elegáns dámák nyilván hálószobatitkokról susogtak egymás fülébe...

– Minden rendben?

Lilla megborzong a férfi mély, tenger-szelíd hangjától. Vajon tudna ez a hang annyira viharos és veszélyes is lenni, mint a tenger rosszabb napjain?

– Persze, eltekintve attól, hogy itt ragadtunk – fintorodik el fanyarul.

Örs halványan elmosolyodik.

– Nehezen tűröd a bezártságot, igaz?

Kevés dolog akad, ami Lillát kizökkenti a vidámságból és jókedvből, de sajnos a bezártság ezek közé tartozik, nincs klausztrofóbiája, soha nem volt még pánikrohama, de feszült lesz, ha azt érzi, nincs választási lehetősége, ha nem érez maga körül teret.

– Ezért nem járok állatkertbe, nekem már azt is borzalmas nézni, hogy szerencsétlen állatokat fogva tartják, mikor arra születtek, hogy szabadok legyenek.

Örs tekintete csak egy leheletnyit változik meg, de mintha valamiféle gyengédség rebbenne benne, ami nagyon különös, mert leginkább távolságtartással és tartózkodással szokta őt szemlélni. Lilla ezt már megszokta. Látta már a férfit másmilyennek is, de vele szemben többnyire zárkózottan viselkedik, és ezen az sem változtat, hogy már több mint fél éve ismerik egymást.

A férfi csak vele ilyen, és ez egy picit fáj Lillának. Ő általában mindenkivel jól kijön, és zavarja, hogy pont egy családtaggal nem sikerül megtalálnia a közös hangot. Nem mintha közeli rokonok lennének, semmi vérségi szál nem fűzi őket egymáshoz, de azért elég sokat találkoznak ahhoz, hogy Lillát kényelmetlenül érintse a kapcsolatuk „semmilyensége".

– Ne aggódj, előbb-utóbb észreveszik, hogy sokáig elmaradunk – jegyzi meg Örs kimérten.

– Nem aggódom, csak utálom, ha valamit nem én választok – morogja Lilla borúsan, de rögtön megbánja, mert nem helyes, hogy a férfin vezeti le a frusztrációját, mikor ő aztán egyáltalán nem tehet arról, hogy beragadtak. – Sajnálom. Azt is, hogy miattam itt vagyunk kénytelenek tölteni az időt.