Túl az üveghegyen

15. fejezet

Lilla zúgó fejjel, meggyötörten lép a nővéréhez, és miután egyszerűen a földre ejti a táskáját, nem is igazán átöleli, hanem valósággal belekapaszkodik. Tényleg végigbeszélte majdhogynem az egész utat, csak mondta és mondta, aztán kicsordultak a könnyei, és egyedül arra vágyott, hogy végre a nővére szemébe nézhessen, és lássa benne azt a hitet, amit a szavai mögött érzett. Hogy minden rendben lesz, hogy nem szúrta el, hogy Örs igenis rájön, hogy szereti, hogy akarja, hogy egymás nélkül élni akkora ostobaság lenne, amit Lilla az ég egy adta világon semmihez se tudna hasonlítani, pedig általában azért nincs gondja azzal, hogy bármire is hasonlatot találjon.

Irina szelíden öleli át és simogatja meg a hátát. Lilla boldogan vész bele a megnyugtató, ismerős ölelésbe, és bár könnyek szöknek a szemébe, összeszorítja a száját, és megfogadja, hogy nem fog megint sírni. Hinnie és bíznia kell Örsben, hiszen szeretik egymást. Minden el fog rendeződni... igaz?

– Gyere, menjünk haza – suttogja Irina, és picit elhúzódva puszit nyom a húga homlokára.

Mennyire furcsa, hogy Irina alig idősebb nála, Lilla mégis sokszor érzi úgy, hogy fényévek választják el korban kettejüket, talán azért, mert míg ő mindig szétszórt és felelőtlen volt, minden kétséget kizáróan a család szeleburdi legkisebbje, addig Irina mindig nyugodt és bölcs. Irina érzékeny lélek, de pont ez az érzékenység ad neki elképesztő erőt. Lilla igazából csak egyszer látta őt igazán kétségek közt gyötrődni, és ez akkor volt, amikor nem mert hinni abban, hogy Endre mellett lenne a helye, sőt, esélyt sem akart adni a férfinak. Márpedig Irina nagyon makacs, de Endre mégis meghódította, és most nagyon boldogok együtt. Lilla abban bízik, hogy Örssel és vele is így lesz majd, és most, hogy a nővére kedvesen rámosolyog, végre tényleg megnyugszik és őszintén mer hinni ebben.

– Oké – sóhajtja Lilla, és már nem ver olyan kétségbeesetten a szíve, mintha azt képzelné magáról, hogy egy alattomosan fogságba ejtett kismadár. Irina mindig meg tudta nyugtatni, és sose volt olyan helyzet Lilla életében, amikor ne fordulhatott volna a nővéréhez.

– Engem nem is üdvözölsz?

Lilla széles mosollyal a bátyja felé fordul, de Leó féloldalas, kicsit mindig gúnyos mosolya rögtön lehervad, amint a szemébe néz.

– Megölöm – morogja Leó, és dühös, viharszín árnyékok mélyítik el a tekintetét.

– Kit? – kérdi Lilla rosszat sejtve.

– Szerinted mégis kit? – fortyan fel Leó, és szinte izzik a hangja a haragtól. – Azt a félnótást, aki elrabolt, aztán pedig összetört szívvel hazaküldött.

– Nem tett semmit – rázza meg a fejét Lilla. – Én akartam menni, és nem törte össze a szívemet.

– Akkor nem miatta sírtad ki a szemed? – vonja fel a szemöldökét kétkedve Leó, és ha ugyan lehet, a tekintete még komorabb színekbe öltözik.

Lillát feszültség és visszafojtottságtól remegő düh önti el. Örs nem törte a szívét, és nem miatta sírt, hanem maga miatt, mert ő csinált hülyeséget. Imádja a bátyját, de azt nem hagyja, hogy elítélje azt a férfit, akibe olyan nagyon szerelmes, hogy ha csak rágondol, beleszédül az érzésbe.

– Azért bőgtem, mert haza kellett jönnöm az ütődött bátyámhoz – morogja, és dacosan összefonja a karját a mellkasa előtt.

– Nem baj – emeli meg a vállát Leó szinte már közönyösen. – A biztonság kedvéért én azért megölöm, csak hogy máskor eszébe se jusson bántani.