Túl az üveghegyen

7. fejezet

Lilla törökülésben ül az anyósülésen, a szoknyáját szépen elrendezte, nem mintha ettől könnyebb lenne elviselni magát a saját testében. Mindene sajog és bizsereg, valósággal lángol benne a vágy, és hiába a légkondi, ő mégis majd' meggyullad.

Újra és újra féloldalas copfba fonja a haját, hogy valamivel lekösse a kezét, és ne gondoljon folyton arra, hogy igazán csak egy picit szeretné megérinteni magát, hogy ne lüktessen olyan átkozottul. Csak egy icipicit megdörzsölné a csiklóját, csak leheletnyit...

Vissza kell fognia az elkeseredett nyüszítést, mert igen, teljességgel lehetetlennek tűnik, de legszívesebben mégis úgy szűkölne, mint egy tüzelő macska. Komolyan, még a fenekét is örömmel feljebb nyomná, egyenes Örs...

Nem, erre nem gondolhat, elég.

Kibontja a haját, és újra elölről kezdi a fonást.

Ki hitte volna, hogy a vágy ennyire kínzó is lehet? Ő aztán biztosan nem, pedig szereti a szexet, amikor kapcsolatban volt, mindig rengeteget szexelt, tényleg, nagyon sokat, de ilyesmit még sosem érzett. Mi a fenét művel vele Örs?

Az ég szerelmére, hiszen csak csókolóztak! Jó, hát egészen belemelegedtek, és csak azért hagyták abba, mert nemigen kaptak levegőt, annyira falták egymást, de attól még csak csókolózás volt, semmi több. Mégis hogy lehet, hogy ennyitől teljesen elveszti az uralmat a teste felett, hogy olyan gondolatai vannak, amilyenek még sosem? Nem mintha szégyellné ezeket a gondolatokat, de azért kis híján még ő is elpirul attól, mi minden jár a fejében.

Legalább beszélgetnének, az talán elterelné a figyelmét. De nem, mióta kifordultak az út menti pihenőből, nem szóltak egymáshoz. Egyetlen árva szót sem. Mintha idegenek lennének, csak véletlen útitársak, akik nem is estek kiéhezve egymásnak.

Ez körülbelül öt perce volt, de Lilla bárki előtt kész megesküdni, hogy egyáltalán nem öt percnek tűnik. Sőt, minden bizonnyal ez élete leghosszabb, leggyötrőbb öt perce.

Vajon beledilizhet az ember a kielégületlenségbe?

Hány perc lehet, míg elhagyják a megyét? Mert Örs ezt kikötötte, mielőtt elindultak volna – már amikor képes volt újra szabályosan és lassan lélegezni. Legalább egy megyehatárt át kell lépniük, végül is nem jókedvükből vannak úton kettesben, és ezt nem szabad elfelejteniük. Lilla a maga részéről simán megfeledkezett volna erről, ha a férfi nem emlékezteti, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy akár egy cseppet is enyhüljön a testében kéjesen fel-alá nyargalászó vágy. Ami azóta egyre feszítőbb és türelmetlenebb.

Lilla megint kibontja a haját, és máris kezdi újra a fonást, de közben Örs felé les. Hogy az ördögbe lehet, hogy a férfi most is olyan képtelenül higgadtnak és nyugodtnak látszik? Vajon tényleg az? Lilla tekintete rebbenve lejjebb ugrik, de ahogy meglátja a farmernadrághoz feszülő nem elhanyagolható merevedést, nagyot nyel, és inkább újra az útra szegezi a tekintetét.

Kíváncsi lenne rá, hogy Örsöt is ugyanaz a vágy emészti-e, mint őt. Vajon számára is annyira letaglózó? És ha igen, akkor hogy csinálja, hogy még most is olyan, mint egy büszke kőszikla, aminek mindegy vihar, szél, csak áll tovább...

Nem, nem kellene semmilyen álló dologra gondolnia. Ha már itt tart, kősziklákra sem, mert élénken emlékszik még, milyen volt megérinteni a fürdőszobában Örs mellkasát – egyáltalán hogy lehet ilyen izmos? Talán gyúrni jár? Nem tűnik edzőtermes típusnak, ugyanakkor könyvelőként dolgozik, és a számokkal való zsonglőrködés aligha edzi meg az ember izmait, nem?

– Miért pont könyvelő? – kérdi Lilla hirtelen, mert egyszerűen muszáj beszélnie, hogy elterelje a figyelmét.

– Nagyapa cége miatt adta magát, és a számok megnyugtatnak – feleli Örs, és semmi jelét nem adja annak, hogy meglepné a kérdés, talán már kezdi megszokni Lilla véletlenszerű gondolatmeneteit –, az ember mindig tudja, hányadán áll velük.