Anyajegy // Junhwan

1.

A hangod

Nem szerettem bejárni az iskolába.
Mindenki olyan felszínes volt. Tetették, hogy jó az életük, én pedig igyekeztem minél kevesebbet a közelükben lenni

Feljártam a tetőre.
Volt ott egy pad, amit néha úgy éreztem miattam tették oda. Rajtam kívül senki nem szeretett ott lenni.
Imádtam a fa lécein feküdni. Egyedül voltam a szellővel, mi lágyan simogatta arcomat.

Néztem a lassan vonuló hófehér vattapamacsokat az égen.

Egyik nap azonban ott voltál.
Sablonos, fájdalmasan monoton hétfő volt.
Tízórai szünetben szokásosan elátkoztam a menzán tolongó embereket, majd a szendvicsemmel elindultunk fel a lépcsőn.

Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy nyitva volt az ajtó, nem nekem kellett akkor is rángatnom, miután mindig úgy éreztem, mintha egy intenzív edzésem után állnék
meg pihenni.

Először észre sem vettelek. Leültem a padra, levettem a cipőimet lábaimat törökülésbe húzva, és hagytam lecsúszni a táskát a hátamról.

Hallottam valakit dúdolni, aki te voltál. Pár percig még néztem magam elé, majd nagy hévvel lehajoltam a cipőimért, hogy visszahúzzam őket.

Nem voltam egyedül

Elkezdtél énekelni, én pedig lefagytam. Azt gondoltam képzelődöm, hiszen nem láttalak, de hallottam a hangod.

Hazudnék ha azt mondanám nem fogott meg, s repített az égig; imádott fehér csodáim fölé.

Miután magamhoz tértem csodálatomból, úgy döntöttem ideje lelépni. Felkaptam a táskám és hangtalanul távoztam.
Nem akartam még magamnak sem bevallani, mennyire elbűvölt a hangod.

Megfutamodtam egy angyal elől.
Meg kellett volna néznem arcod, hogy később ne szalasszak el egy lehetőséget.

_____________

Oké, elismerem, hogy nem olyan lett, mint amit a prológus után várna az ember.