Nyári illatár

Felébredtem

- Miért hívtál?
- Tudod jól… - suttogta. Arca vészesen közel került enyémhez és ajkai mosolyra húzódtak. Nem mertem mozdulni, mint a szobor, lemerevedve álltam és tekintetem ezerrel követte a legapróbb mozdulatait is.
Az eszem, akárcsak szobám, káoszban volt, egy ép gondolat nem maradt. Arcom égett, de érzelemmentes, majdhogynem komor maradt. Szívem minden egyes dobbanása átjárta testem, és ahogy ő lassan átölelte nyakamat, felgyorsult. Kezem picit megrándult, de azonnal zsebre vágtam, nehogy észrevegye. Szemei, azok a sötét szemek, szinte csillogtak a mozdulattól, ami nem kerülte el figyelmét.
- Tudod jól, hogy ez nem lehet…
- Miért ne lehetne?
- Nem helyes.
- Ki szerint?
Körmei gyengéden szántották végig testem, csípőmtől felfelé haladva, egészen szabadon hagyott nyakamig, melyet ingem már nem védett. Ahogy folytatta kínzásom, haladt állam vonalára, onnan tarkómra, melytől önkéntelenül megrendült testem, és ezzel együtt ellenállásom is. Orra hegye érintette enyémet és én lehunytam szemeimet, mert tudtam, hogy ha látja küzdelmem legkisebb jelét is, végem. Ujjai a hajamba túrtak és masszírozták fejbőröm.
Váratlanul éreztem, amint alsó ajkam fogai közé véve csábít. Én pedig magamhoz rántottam a testét.
Csöngettek. Kinyitottam szemeimet és osztálytársaim nagy zajok közepette hagyták el a termet, míg én a falnak dőltem, székemen oldalra fordulva. Gyorsan visszavettem lábamra magassarkúmat és összeszedve felszerelésem, követtem a többieket.
Felébredtem.