Lightning Alchemist

A múlt sebei

Végre! Készen van! Mosollyal az arcomon poroltam le krétás kezeimet. Több órámba telt összerakni a hozzávalókat és felrajzolni a képletet a könyvben leírtak szerint.

Az utolsó összetevő: A lélek aláírása.
A kezemben tartott kis késsel megvágtam a mutatóujjamat, hogy vérem beleszivárogjon a többi anyagba. 

Az alkotóelemekkel teli tálat a kör közepére tettem, majd a kör peremén tapsoltam egyet. Kék fények és villámok kezdtek cikázni körülöttem, mintha valami nagy energiatömeg vonult volna végig az egész szobán. Boldogság töltötte el a lelkemet. Ha ez most tényleg sikerül... akkor újra láthatom Őt.

Azonban a kavargó kék világosság váratlanul ijesztő vörösre váltott. Éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Pár pillanat múlva fekete karok jelentek meg körülöttem, és nagy sebességgel közeledtek felém. Mikor elértek, olyan fájdalom hasított a bal kezembe, hogy azt hittem belehalok.

Szinte már az ájulás szélén voltam, amikor egy furcsa helyen találtam magam. A fehér térben két kapu nézett farkasszemet egymással.

- Hello! - jelent meg hirtelen egy fehér alak.
- Te meg... ki vagy? - kérdeztem megrémülve.
- Hmm - húzta vigyorra a száját. - Én egy lény vagyok, amelyet ti úgy neveztek Világ. Vagy Világegyetem. Vagy Igazság. Vagy Egyetlen. Ahogy tetszik.

Éppen szóra akartam nyitni a számat, mikor a mögöttem lévő kapu kinyílt.

- Üdvözöllek kedvesem, most tiéd lehet, amire annyira vágytál. - Megszólalni sem volt időm, az előbbi sötét kezek megint elragadtak, és behúztak a nyitott kapun. Bár semmi értelme nem volt, sikoltozni kezdtem. - Elég már! Te akartad ezt, nem? Most megmutatom neked az Igazságot.

A kapu bezáródott én pedig egy sötét helyre zuhantam. Képeket láttam mindenhol össze-vissza, mintha információk rengetegét próbálták volna beletuszkolni a fejembe, ami közben majd széthasadt.

Majd rájöttem...

Ez itt előttem az Igazság. A világról. Mindenről. A humán transzmutációról.

Pár perc múlva már újból a fehér helyen álltam.

- Na, milyen volt? - érdeklődött az alak, de nem figyeltem rá. A bezárult ajtóhoz rohantam.
- Mutasd meg még egyszer, kérlek! Még egyszer látnom kell. Többet kell látnom!
- Nem lehet. Ennyi fizetségért csak ennyit mutathatok.
- Fizetség?
- Ez - mutatott az egyik kezére. A bal kezére, ami lassan emberivé vált. Ugyanakkor az én karom kezdett semmivé foszlani.

- Elfelejtetted az egyenértékűség elvét, alkimista?

Utoljára a lény vicsorgó fejét láttam, majd visszatértem eredeti helyemre, a pincébe. Megfogtam a vállamat, - a bal karomból csak annyi maradt meg - hogy megpróbáljam csillapítani fájdalmamat. A vér undorító szaga kitisztította keservesen visító elmémet, és bevillant, hogy mit is keresek most itt. A kör közepe felé fordultam.
- Abel! - Abel... a lény, akit teremtettem nem ember volt. Egy fekete valami feküdt a transzmutációs kör közepén. Hallottam szaggatott légzését, de semmi emberit nem találtam benne. A szívem egyre szaporább ritmusra váltott, mikor pedig már nem bírtam tovább, elnyelt a sötétség.

***

- Hol lehet a gyerek ilyen későn? - kérdezte aggódva Williams asszony. Williams úr kinézett az ablakon. Nagy vihar tombolt odakint. Szakadt az eső, és másodpercenként rajzolódtak ki a nagy robajjal járó villámok. Roger Williams úrnak nagyon rossz előérzete támadt. - Mikor ment el? Nem mondta hová megy? - kérdezte.
- Már több órája elment. Nagyon izgatott volt, és csak annyit mondott, hogy amikor visszajön, lesz egy meglepetése számunkra. Magával vitt néhány könyvet és dobozt a kacatos szobádból.