Egy szép reggel volt Faux utcáin, amikor a szörnyek betörtek otthonunkba. Senki sem számított rájuk, hiszen addig még nem láttak olyasfajta lényt. Nagyok voltak értelmesek és repülni s tudtak színük zöld volt, és kezükben pedig egy nagy pisztoly. A pisztollyal, ha bárkit lelőttek az szintén átváltozott szörnnyé. Ellenszert nem találtak. Embereket akartak, rengeteg embert szörnyként látni. Aki egykor még a barátod volt, akivel a játszótéren játszottál, vagy esetleg a főnököd volt a munkahelyeden, az most már ne ember. Nem emberi lény. Csupán egy szörny a gonoszak hadseregébe. Valószínűleg a gondolkodásukat is változtatja a pisztoly nem csak a külsőjüket, de egy, ami biztos nem ugyanaz lesz, mint aki előtte volt. Én és édesanyám a kertben a bokor mögött bujkáltunk, remélvén, hogy nem vesznek észre a vadászó szörnyek. Anyukám megpillantott egy gyermeket, körülbelül 7 éves lehetett, a szomszéd kertjében, aki tétlenül állt ott, mint aki várja a segítséget. Édesanyám gyerekpárti és szívén viseli az ilyen sorsúakat, ezért arra a döntésre jutott, hogy megmenti őt. Gyorsan mászott át a kerítésen, és szaladt a gyermek felé. Hiába mondtam neki, hogy hagyja azt a gyermeket, mert még őt is lelőhetik, nem hagyta. Láttam, hogy az egyik szörny észrevette anyukámat és a kisleányt, így megpróbáltam elterelni a figyelmét, amit találtam a földön, kisebb- nagyon kavicsok, esetleg összegyúrt földdarabokkal kezdtem dobálni. A szörny észrevette, hogy valaki dobálja ezért elindult az irányomba. Tudtam, hogy ha ott maradok ahol eddig, akkor biztosan észrevesz ezért átszaladtam a nádas bokorba, ami körülbelül 4 méterre lehetett az eddigi tartózkodóhelyemtől. Három nádas bokor volt azon a helyen, kettő előrébb egy pedig ott ahol én voltam, egyesével bekukkantott a szörny a bokrokba, ám akkor, elérkezett az 'én ' bokromhoz. Szívem úgy vert, mint még soha. Levegőmet próbáltam vissza szorítani, hogy ne vegyen észre, mert akkor biztosan nincs menekvésem. És akkor szétnyitotta azt a bokrot, ahol én voltam. Szembe néztem vele, minden ember rémálmával. Nem féltem még életemben úgy, mint akkor. Megfogta a fegyverét rám irányította, és akkor... és akkor egy hangos zörej hallatszódott, eltette a pisztolyt, és visszavonult. Valószínűleg visszavonulót fújtak, ez volt az én menekvésem. Jöttek a fehér ruhások. Összegyűjtötték a maradékot, anyát és engem meg a kislányt bevittek a gyűjtőbe. A fehér ruhások azon dolgoztak, hogy a túlélőket mindenhonnan összeszedjék és menedékbe vigyék, azaz a gyűjtőbe. Nagy csoda volt ott látnom nővéremet és édesapámat. Úgy hittük ők már rég szörnyekké lettek. Éjszaka még ki szerettem volna merészkedni a folyosóra így elhagytam a szobánkat és vittem magammal apám által eszkábált zseblámpát. A kinn álló nevelőnő, mint egy őr, visszatessékelt engem a szobába, és szigorú tekintettel nézett rám, azt mondva: „Soha többé ne merészelj kijönni kislány". Ezt a „kislányt" teljes lenézéssel mondta rám, de nem vettem magamra. Se azt, hogy kislány, se azt, hogy ne merészeljek ki menni onnan. Én nem vettem magamra a szabályokat. Sohasem. Most sem vettem. A szobánkból nyíló ablakon kimásztam és visszatértem oda ahonnan menekültem. Ekkor jöttem rá, hogy valójában az a nő csak meg akart óvni, hiszen így most védtelen vagyok. Persze a szörnyek ismét támadtak. Hajnalban, menekülni nem tudtam, s lelőttek, odaadtak a kezembe egy fegyvert. Szörny lettem. Feladatom, hogy másokat is azzá tegyek. Csakhogy én ezt nem gondolom így. Nem kell másokat is azzá tennem, viszont most hogy így szörny vagyok csúnya és undorító, bármit tehetek. Bárhova mehetek. Megfogtam a fegyvert és megpróbáltam rájönni, hogyan is kéne használnom, de véletlen magamba lőttem. Visszaváltoztam, de csak félig. Zöld színem itt-ott megmaradt egyébként régi külsőm-visszanyertem. Ruhám szakadt lett, szóval úgy néztem ki, mint egy újonnan született zombi. Félig ember voltam, s félig szörny. Jóban lehetek így az emberekkel és szörnyekkel is. El is indultam a puszta felé, mert úgy halottam ott egy biztonsági rendszer van ahol az emberek ultra nagy biztonságot és kényelmet élvezhetnek. Nem volt messze a puszta főleg így hogy most már repülni is tudok. A bejáratnál egy üvegkapu volt. Egy néger férfi állt öltönyben mellette egy információs pultnál ült egy szőke csinos nő szépen kontyozott hajjal és titkárnői ruhában. Volt ott egy harmadik személy is napszemüvegbe szája felszakadva és egy géppuska a kezébe. Nem biztos, hogy géppuska volt, de biztosan arra hasonlított. Ahogy megjelentem rám emelte fegyverét a férfi a nő meg megnyomott egy gombot, amitől az egész épület pirosan kezdett el villogni és szirénázni.
- Héj, ne fogd már rám a fegyvert, mikor én sem tettem azt!- mondtam flegmán.
- Joe! Tedd le a fegyvert ez nem normális szörny, ezzel van valami baj. – mondta a csinos nő
- Talán az a probléma hogy félig vagyok csak az...- és akkor elmeséltem hogyan történt velem ez. Hogyan is lettem emberből szörny és szörnyből félvér.
Történetem annyira áthatotta őket, hogy egyből a bizalmukba fogadtak, és megígértem nekik, hogy nem lövök emberekre. Fegyveremet viszont magamnál kell tartanom mert bármikor ellenőrizhetnek a szörnyek.
