1. fejezet: Sárguló falevelek

1.1K 87 0
                                    


 Egy fehér színű toll kavargott a levegőben pár megsárgult falevél társaságában a Malfoy kúria szalonjának ablaka előtt; Draco elszorult szívvel ismert rá néhai pávájuk tollára. Poppyt még csibekorában kapta Bellatrix nénikéjétől valamelyik születésnapjára. Nagini falta fel, mialatt Voldemort náluk tartózkodott. Azóta már nénikéje is halott volt.
Mindig csak a veszteség, gondolta Draco. Már kész férfivá érett tizennyolc évesen, és élni szeretett volna; próbára tenni magát, kötekedni valakivel vagy szeretkezni, akár még dolgozni is hajlandó lett volna, csak történjen már végre valami. Bármi inkább, mint ez a nyomasztó üresség, ez a bezártság, ez a gyász, ami rátelepedett a lelkére, mint bútorokra a por. Egy ujját végighúzta az ablaküvegen, aztán megnézte; koszos folt keletkezett tőle a bőrén, az üveg pedig egy csíkban tiszta lett. Lucius újabban már arra sem nagyon vette a fáradságot, hogy a házimanót takarításra utasítsa.

Draco nemrég elhatározta, hogy keres valami munkát, hogy elmenjen innen végre. El ebből a fullasztó kastélyból, ami valósággal halált párolgott ki magából. Voldemort ottléte és anyja halála; ennek a két dolognak az emlékét lélegezték ki a falak, amikor nem az ő fiatal energiáit szívták magukba. És nem utolsó sorban a fiú el akart menekülni saját érthetetlen érései elől is... Célja érdekében magához kellett vennie iskolai bizonyítványát, hogy majd szükség esetén bemutathassa egy állásinterjún. Kereste már saját magánál, de nem találta, ezért arra gondolt, talán Luciusnál lesz. Az utolsó évben nem sikerült valami fényesen teljesítenie, és ezzel eléggé felbosszantotta a férfit. Hogy a fenébe is tudott volna brillírozni, amikor örökké ott volt a háttérben a háború árnyéka? Nagyapja minek is csatlakozott ahhoz a sötét varázslóhoz annak idején?
Draco a szalonból kisétálva átvágott a széles, festményekkel díszített folyosón, hogy a dolgozószobába menjen, és közben az egyik fürdő előtt haladt el. Víz loccsanásának hangjaira lett figyelmes; Lucius valószínűleg fürdött.

A lába akaratlanul is arrafelé vitte vissza, aztán az ajtó elé érve a fiú benyitott.
– Foglalt – mordult rá a férfi, aki épp az óriási kádban ült, mellette pedig egy borosüveg állt a földön. Az egész helyiség a smaragdzöld árnyalataiban játszott, kivéve az aranyszín csapokat. A plafonról egy csillár lógott le, amit megkétszerezett az embermagas tükör.
Draco a figyelmeztetés ellenére beljebb ment.
– Öhh, nem tudtam, hogy itt vagy – hazudta. – Csak kezet mosni jöttem. – Azzal már lépett is a csaphoz, közben pedig vetett egy sanda pillantást a férfire. Lucius nem nézett rá, maga elé bámult. A habokból kilátszott a felsőteste, de félig eltakarta csapzott, szőke haja. A férfi nem törődött már annyira a külsejével, mióta Voldemort elbukott és a Malfoy család a perifériára szorult; arcát szinte mindig borosta fedte, haja már derékig ért, tekintete megfakult, és csak büszke testtartása mutatta, hogy még nem adta fel. Draco ezt szerette legjobban Luciusban, hogy soha semmi nem volt képes megtörni őt; sem a börtön, sem a vereség, sem az, hogy a fél varázsvilág ellene fordult. A férfi még azt is kiharcolta, hogy megtarthassák birtokaik egy részét, amikor ebben az új rendszerben Voldemort egykori híveit vagyonelkobzással büntették. Ő is ilyen szeretett volna lenni; ilyen elszánt és végsőkig kitartó. Meg is próbált hasonlóvá válni, ám akadt valami, ami egyből kifogott rajta; amitől már akkor meghátrált, mielőtt még nekiállt volna megvalósítani. Nem is tudta eldönteni, mi a borzasztóbb; ez, hogy már a legelején feladni készül a vágyát, vagy maga a tény, hogy egyáltalán ilyen vágyat érez...

Amikor végzett a kézmosással, odament a férfihez, közben véletlenül majdnem felrúgta a borosüveget. Még épp jókor kapta el, mielőtt felborult volna; egy vagyont érő francia bor volt. Talán az egyik legutolsó, ami még megmaradt a valaha roskadásig telt pincében. A hangra Lucius odanézett, aztán elvette tőle az üveget, és meghúzta. Draco csodálkozott rajta, milyen sokat iszik – szinte állandóan volt a közelében egy pohár – és mégsem látszik rajta semmiféle hatás: kivételesen jól bírta az alkoholt. Neki ellenben már néhány korty a fejébe szállt, a következő nap pedig ilyenkor szinte elviselhetetlen volt. A férfi bezzeg sosem tűnt másnaposnak.

Leguggolt mellé, és belelógatta kezét a vízbe.
– Ez kihűlt – mondta, és megnyitotta a melegvizet. Egy ideig némán hallgatták a csobogást, aztán a fiú elzárta a csapot.
– Mikor mostál utoljára hajat? – kérdezte egyszer csak.
– Nem mindegy? – nézett rá Lucius, és hangsúlyából kiérződött, hogy meglehetősen indiszkrétnek találja a kérdést.
– Hadd mossam meg neked – ajánlkozott erre ő, és felállt, hogy a fürdőszobai szekrényből elővegye a sampont.
– Ugyan, hagyd már – morogta a férfi, de aztán végül mégsem tiltakozott, amikor Draco masszírozni kezdte a fejbőrét a gyógynövényes samponnal. A szőke tincsekbe már ősz szálak is vegyültek – Lucius akkor kezdett el őszülni, amikor Voldemort bevette magát hozzájuk; a sötét varázsló hiába tűnt el végleg a föld színéről, szinte mindenen otthagyta a nyomát. A fiú élvezettel csúsztatta ujjait a hosszú, selymes fürtök közé és habosította fel őket, közben lehunyta a szemét, és mélyen beszívta az édes-fűszeres illatot. Egész belemerült a tevékenységbe, amikor a férfi rászólt.

– Na, jó, elég legyen már. – Ettől Draco magához tért hirtelen, és aztán a zuhannyal leöblítette Lucius haját, egy fésűvel pedig még simára is fésülte. Amikor végzett, amaz felállt. A fiú lopva végignézett a testén, de aztán másfelé kényszerítette a tekintetét. A férfi is majdnem felrúgta a borosüveget, aminek volt még egy kicsi az alján, de Dracónak sikerült megint elkapnia. „Vajon hol érinthette az ajka?" – ötlött fel a fiúban a kérdés, és önkéntelenül is a szájához emelte az üveget, egy kéz viszont megállította.
– Te csak ne alkoholizálj – mondta Lucius, és elvette tőle a bort.
– Ha neked szabad, nekem miért nem? – kérdezte ő összevont szemöldökkel.
– Mert én azt mondtam. – Draco nem örült ennek a válasznak, de nem kötekedett, ehelyett leakasztotta a fogasról a puha, fekete színű fürdőköpenyt, hogy odatartsa a férfinek. Lucius bele is bújt. A fiú nem bírta megállni, hogy elölről is alaposan szemügyre ne vegye őt, de aztán inkább becsukta a szemét.

– Munkát keresek, és elköltözöm innen – szólalt meg.
– Nem mész sehová – vágta rá a férfi.
– Már nagykorú vagyok, azt teszek, amit akarok – válaszolta Draco. – Nem tarthatsz vissza.
– A fiam vagy, úgyhogy azt teszed, amit én mondok. Itt maradsz – jelentette ki Lucius ellentmondást nem tűrőn. A fiúban váratlanul egy kis örömteli érzés ütötte fel a fejét, de el is múlt egyből, amint Draco végignézett a karcsú, fürdőlepelbe burkolt alakon.
– Azt majd meglátjuk – suttogta, és kiment az ajtón. Alig bírta legyűrni feltörni készülő indulatait, de nyelt egyet, és határozott léptekkel bement a dolgozószobába, hogy előkerítse a bizonyítványát. Az iménti látvány kicsit elgyengítette, ám elhatározta, hogy mostantól minden erejét új céljának fogja szentelni: hogy elmenjen innét, méghozzá jó messzire.

A fiú még sosem vetemedett ilyesmire, hogy engedély nélkül betegye a lábát a férfi dolgozószobájába; kicsit megszeppenve haladt el az ódon bútorok közt, és közben azon tanakodott, vajon merre lehet, amit keres. Lépéseinek hangját elnyelte a vastag szőnyeg. Már kezdett sötétedni, ezért Draco intett egyet a pálcájával, amitől kigyulladt az összes gyertya a tartókon. Rövid habozás után a fiú odament az íróasztalhoz, és kihúzta a legfelső fiókját. Miután nem találta meg benne a szükséges okmányt, kihúzta a következőt. Így haladt sorra egészen a legalsóig; ezt képtelen volt megmozdítani. Draco furcsállta a dolgot; ha a többi fiók nincs lezárva, akkor ez miért van? És ki elől? A házimanó elől rejteget valamit Lucius? De hát a manó nem szegheti meg a parancsot; ha ki van neki adva, hogy valami tabu, akkor ahhoz nem is nyúl hozzá. Pláne egy ilyen lény, mint ez a betegesen maximalista Tinky. Vagy a férfi Narcissa előtt titkolózott? Szülei mindent megosztottak egymással, Lucius ugyan mit titkolhatott? A fiú kíváncsi lett. Úgy gondolta, a férfinek előtte nem lehet rejtegetnivalója.

Alohomora – suttogta, miután hátranézett, tiszta-e a levegő. Nem történt semmi. Nyilván valami erősebb bűbájjal lett lezárva a fiók. Lehet, hogy valamiféle sötét varázslattal? A Roxfortban tanultak az átoktörésről, de csak az alapokat vették át. Azért kipróbálta.
– Dissolvo devotio – mondta halkan, és közben elvégzett egy sor pálcamozdulatot. Ez a bűbáj a legegyszerűbb, úgynevezett egyes szintű átkokat tudta semlegesíteni, de csak akkor, ha az átok és az ellenvarázslat pálcamozdulataiban volt legalább egy közös elem. A zár kattant; ezek szerint most volt. Draco mohón vetette rá magát a fiók tartalmára, de nem akadt más benne, csak iratok. A legfelső valami szerződésnek látszott – ez nem nagyon érdekelte. Alatta egy kis fekete könyvecskét talált; egy régi határidőnaplónak tűnt. Belelapozott, de ez sem bizonyult sokkal izgalmasabbnak. Az utolsó papíron viszont az a kifejezés állt, hogy „örökbefogadás". A fiúnak elkerekedett a szeme, és jobban megnézte a lapot. Egyértelműen a szülei voltak megnevezve rajta, mint örökbefogadók, és az, akit pedig magukhoz vettek, azon a néven szerepelt, hogy Eric Wednesday. Ezt végképp nem tudta Draco mire vélni. Ki a fenét adoptáltak a szülei, és miért? Annak a bizonyos Ericnek a születési dátuma aztán megadta a választ: 1980. június 5. – pontosan megegyezett az övével. A fiúnak elakadt a lélegzete, mintha torkon ragadta volna egy hatalmas szörny, ami közben a képébe vigyorgott, és azt suttogta: „Minden hazugság volt".

– Látom, megtaláltad – hallotta ekkor maga mögül Lucius hangját, amitől összerezzent, ám összeszedte a bátorságát, és felemelt fejjel nézett a férfire. Lucius már felöltözve, száraz hajjal állt ott az ajtóban.
– Mikor akartad elmondani? – kérdezte Draco. Amaz sóhajtott egyet, és elfordult.
– Gyere velem – mondta, és megindult a szőnyeggel borított márványlépcsők felé. A fiú utánament, és követte őt le a konyhába. A férfi nem magyarázkodott, nem tiltakozott, akkor hát mégiscsak igaz lehet... Draco azt gondolta, bárcsak sosem jutott volna eszébe kinyitni azt a rohadt fiókot. Akkor még most is boldog tudatlanságban élhetne, abban a hitben, hogy Lucius az apja.
A férfi egész végig nem szólalt meg.
– Tinky, eredj, hagyj magunkra! – szólt rá aztán odabent a házimanóra, aki egy kisméretű törölközőt hordott magán öltözék gyanánt, és épp a tűzhelyet súrolta egy sámlin állva. – Menj fel, és kezdd el tisztítani a vitrinben levő ezüstöt a második emeleten.
– Igenis, uram! – válaszolta a manó engedelmesen, majd letette az eszközöket, és már szaladt is kifelé; meztelen lábai csattogtak a kövön. Még Dobby felszabadulása után vette őt Lucius a feketepiacon, és aztán mágiával magához láncolta. Fiatal, nőnemű manó volt, és aggodalmaskodó típus; mindenáron el akarta nyerni gazdája elismerését, ami persze sosem sikerült. Azonkívül olyan sok tennivalót sem kapott, ez pedig végképp letargiába taszította.

A rusztikus helyiségben fényes lábasok lógtak felakasztva, a kemencében parázslott a hamu, és tisztítószer szag keveredett az elégett fa illatával. Lucius elővett egy üveg bort a tartóról, és még két kristálypoharat is letett az asztalra.
– De hát azt mondtad, hogy én ne... – szólalt meg a fiú ezt látva, de a férfi félbeszakította.
– Felejtsd el, amit mondtam. – Azzal teletöltötte mindkét poharat, leült, és hellyel kínálta a fiút is. Draco erre ledobta magát az egyik székre.
– Szóval? Mi a fene ez az egész? – kérdezte a fiú, és felhajtotta a bor felét. Köhögési ingere támadt tőle, de sikerült visszatartania; ha pár korty italtól még harákolni is kezd, akkor végképp oda az önbecsülése.
– Amikor feleségül vettem Narcissát, hiába próbálkoztunk, nem jött össze a gyermekáldás – kezdte a férfi egy kis habozás után.
– Valamelyikőtök meddő? Voltatok gyógyítóknál? – kérdezte Draco. Lucius erre mintha vonakodott volna a válaszadással.
– Nincs az a varázslat, ami segített volna rajt... rajtunk – felelte végül. – Örököst viszont muszáj volt felmutatnunk. Máskülönben mit szóltak volna a családjaink? És mit szólt volna a többi varázslócsalád, ha kiderül, hogy a büszke Malfoyok nem képesek összehozni egy nyavalyás utódot? Ennél nagyobb szégyent el sem lehetett volna képzelni. Ezért aztán egy éjszaka útnak indultam, és felkerestem egy mugli árvaházat.

– Miért muglit? – ámult el Draco.
– Azért, mert ha egy varázslóárvaházba mentem volna, akkor hamarosan az egész mágustársadalomban elterjedt volna a híre, hogy ott jártam, aztán nem lett volna nehéz felismernie az embereknek a késlekedő trónörökös meg a látogatásom közti összefüggést.
– Értem – nyögte Draco, és összeszorított ajkakkal bólintott is egyet. – Tehát egy mugli árvaházból származom. Akkor az is lehet, hogy sárvérű vagyok – nézett fel.
– Ne használd ezt a kifejezést! – szólt rá Lucius.
– De attól még igaz! Sárvérű vagyok! – mondta a fiú, a szót csak azért is jól kihangsúlyozva. – Vagy nem vagyok sárvérű? – A férfi mérgesen fújt egyet.
– Ezt nem tudjuk. Lehet, hogy az vagy, lehet, hogy nem – válaszolta nagy nehezen. – Ezt már nem lehet kideríteni. – Draco erre nem felelt, Lucius pedig folytatta. – Tehát végignéztem a gyerekeken, és kiválasztottam azt a kisfiút, amelyiknek a legszőkébb volt a haja. – Ennyi csak? A hajszín? Ezen múlt az egész hátralevő élete? Egy ilyen prózai dolgon? – gondolta Draco szomorúan.
– És hogy derítetted ki, hogy varázsló vagyok-e? – kérdezte.
– Nem volt nehéz; megérzem a varázslók mágiáját. Egy kis gyakorlással bárki képes erre. A tied nem volt valami erős, inkább gyenge közepesnek mondanám, de a célnak pont megfeleltél.
– Remek – mondta Draco, és nyelt egyet. – Remek érzés a célnak pont megfelelni. Csak semmi érzelgősség – folytatta cinikusan. Már kezdte érezni az alkohol hatását, de még belökte a maradék bort is.

– Érzelgősség? Mire gondolsz? – kérdezte Lucius egyik szemöldökét felvonva, és ő is belekortyolt az italába.
– Mondjuk, valami szimpátiára – motyogta a fiú halkan, és közben lehetetlenül ostobán érezte magát. Szüleit – azaz most már nevelőszüleit – sem a szimpátia hozta össze, miért pont ővele lett volna ez másként?
– Nézd, logikusan kellett gondolkodnom, nem hozhattam el egy barna vagy vörös hajú gyereket, bármennyire is szimpatikus lett volna. – Draco valahogy nem is várt más választ. Fogta az üveget, és kitöltötte magának a benne maradt bort. A férfi követte a szemével, de nem akadályozta meg.
– Azért remélem... remélem, nem bántad meg, hogy engem választottál – nyögte ki.
– Nem – felelte Lucius, a fiút pedig elöntötte a boldogság. – Soha nem merült fel a gyanú árnyéka sem, hogy nem a mi gyerekünk vagy. – A fiú örömét elfújták. Csak ezért nem bánta meg? Hát ez csodálatos. Draco nem is tudta, mit szeretett volna hallani, de ez azért elkeserítő volt. Felhörpintette a bort, hogy addig is csináljon valamit, amíg rendezi zilált gondolatait. Az eddigi világa összeomlott, és a feje tetejére állt; Lucius nem az apja, Narcissa nem volt az anyja, Bellatrix nem volt a nénikéje. Mindez olyan szürreálisnak hatott. Ha valaki ezzel jött volna neki még egy órával ezelőtt, hogy őt örökbe fogadták, hát biztos, hogy jól behúz az illetőnek.

– És kik az igazi szüleim? – kérdezte. – Nem valami Wednesday vagy kicsoda az apám?
– Nem. Ott az árvaházban az volt a szokás, hogy ha egy gyereknek még nem adtak nevet, mielőtt odakerült, akkor kitaláltak neki valami vezetéknevet, például a hét napját, amelyiken született. Keresztnévnek meg megkapta azt, amelyik épp aznap szerepelt a naptárban. Hogy kik az igazi szüleid, arról fogalmam sincs. Miért, ki akarod deríteni?
– Nem tudom... Nem tudom... – felelte a fiú, és kezébe temette az arcát. A férfi nem reagált rá semmit.
– Mikor akartad volna ezt az egészet elmondani? – nézett fel aztán Draco.
– Semmikor – vágta rá Lucius, mintha magától értetődő lenne a válasz.
– Hogyhogy? Miért?
– Nem látom be, mi értelme lett volna elmondanom. Mindenkinek jobb volt így. Te is jobban érezted magad abban a tudatban, hogy egy igazi Malfoy vagy, nem? Aztán meg, ha valakinek véletlenül tovább adtad volna, hát...

– Tudod, miért akarom elhúzni innen a csíkot? – kérdezte a fiú egyszer csak. Már kicsit szédült, és egyre kevésbé érdekelte, mi csúszik ki a száján. Ránézett a férfire, és úgy érezte, minden mindegy.  

A romlás virágaiDonde viven las historias. Descúbrelo ahora