It isn't over yet ~ Bokacsek

It isn't over yet

Boka úgy érezte az örökkévalóság óta bámulja Nemecsek lassan emelkedő és süllyedő mellkasát, holott alig telhetett el egy bő félóra. Megőrjítette a tehetetlenség, hogy bármit odaadna a fiúért, azonban mégsem tehet semmit, ölbe tett kezekkel kell várnia a csodára - vagy éppenséggel a szörnyű csapásra. A doktor szerint mindent elkövettek, ami emberileg lehetséges, most már csak az imádkozás maradt hátra, így Boka nem tudott mást tenni, csak fohászkodni. Néha a fejét Nemecsek párnájára hajtotta, eltűrte az izzadságtól összetapadt tincseket a füle mögé és halkan suttogni kezdett neki. Mesélt arról, hogy mennyire komolyan gondolja, hogy jobban megérdemli a kapitányi címet, mint ő maga vagy mennyire fontos is neki a fiú. Olykor bolondnak érezte magát, amiért egy alvó emberhez beszél, mégis egy kevés megnyugvást jelentett a lelkének, jobb volt, mint mozdulatlanul gubbasztani.

A két kezébe zárta Nemecsekét, ami a fehér paplanon feküdt és finoman az arcához emelte. Halvány csókot nyomott a vékony, fehér ujjakra, majd hagyta, hogy a könnyek sorra gördüljenek végig az arcán. Nem akart sírni, kellemetlenül érezte magát tőle, azonban most már képtelen volt megálljt parancsolni az érzéseinek. Legszívesebben fennhangon zokogva, a végtelenségig szorította volna magához Nemecsek apró, forró testét, azonban már minden mozdulata komoly erőfeszítésbe került. Inkább csak óvatosan a fiú hasára hajtotta a fejét és némán rázkódott, miközben a könnyei sötét foltban áztatták át a paplant. Üres tekintettel vizslatta a saját ökölbe szorult kezét, amin még mindig meglátszottak a vörösingesekkel vívott csata következményei.

- Boka? - kérdezte halkan, remegő hangon Nemecsek, mire az említett felkapta a fejét. Szinte azonnal letörölte az arcáról az ezüstös cseppeket a kabátja ujjával és erőtlenül mosolyogni próbált. Lágyan megcirógatta a szőke fiú gyöngyöző arcát, aki az érintésétől csak hosszasan lehunyta a szemeit.

- Itt vagyok, Ernő - suttogta Boka közelebb ülve a barátjához. Újabb könnycsepp gördült le az arcán, ahogy tenyerét az égetően forró homlokára fektette. - És addig nem is fogok elmenni innen, amíg meg nem gyógyulsz.

Összeszorult a szíve, ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, hiszen elég kevés esélyt látott arra, hogy Nemecsek valaha is felépül. Szerette volna áltatni magát, azonban már nem volt értelme hamis reménysugarakba kapaszkodni és hiába reménykedni, ha a tényállás ennek cseppet sem kedvezett.

- Ígérem, hogy hamar meggyógyulok és akkor nem kell olyan sokat ülnöd ott - mosolyodott el a fiú, majd erőtlenül pislogott párat és elmélázva, kissé ijedten nézett Bokára. Megrémítették az idősebb arcán legördülő könnyek, hiszen rendíthetetlennek látta a barátját, irreálisnak tűnt, hogy ő is sírjon. Nem tartotta úgy, hogy neki nincsenek érzései, inkább csak úgy vélte, Bokát nem ríkatják meg az ilyen apróságok, mint ő - mert sejtette, hogy barátja szomorúsága az ő betegségéből fakad. - Miért sírsz?

- Csak fáradt vagyok - mondta a fiú az első kifogást, ami eszébe jutott, majd halkabban, lesütött szemekkel még hozzátett pár szót. Tiszta szívből remélte, hogy ezekről Nemecsek nem kérdez majd semmit. - Meg őszintén szólva egy kicsit félek is, kétségeim vannak.

Ernő csak bólintott egyet, majd megint hosszasan lehunyta a szemeit és minden erejét megfeszítve arrébb húzódott az ágyán. Boka először úgy vélte, a fiú nem vágyik az érintésére, ezért visszahúzta a kezeit és mereven a padlót kezdte bámulni, tekintete elveszett a szőnyeg kikopott, megfakult rojtjai közt.

- Nem fekszel ide? - kérdezte Nemecsek kissé csalódottan, mégis valami különös izgalommal a hangjában. Remegő, apró kezével végigsimított a paplanon, majd megint egészen hosszan csukva tartotta a szemeit.

Boka nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott és lehúzta a lábáról a cipőjét, amit később az ágy lábának támasztott, majd bemászott a barátja mellé. Próbálta minél jobban összehúzni magát, hogy kényelmesen elférjenek egymás mellett. Nemecsek óvatosan, kissé félve kúszott hozzá közelebb, majd fúrta a fejét az idősebb fehér ingébe, amitől amaz kissé megilletődött.

- Boka, én nagyon szeretlek téged - suttogta a fiú pár hosszú pillanatnyi néma csönd után. Láztól csillogó szemekkel figyelte a barátja arcát, miközben egy szőke tincs a homlokába hullott és izzadt homlokára tapadt. Boka sokáig figyelte halvány mosollyal az arcán, amitől számtalan érzés kezdett kavarogni benne. Egyszerre volt boldog, hogy ismerheti és a közelében lehet ennek a törékeny, csodálatos fiúnak. Büszke volt rá, hogy barátok és sikerült befészkelnie magát abba az apró szívbe. Emellett mélységesen szomorú volt, félt, amiért Nemecsek ilyen beteg és talán nincs sok idejük hátra. Mindennek a tetejében még haragudott magára, az egész világra, amiért ilyen tehetetlen és senkinek nem áll hatalmában megszabadítani a világot a tüdőgyulladás átkától.

- Én is nagyon szeretlek, jobban, mint gondolnád - súgta halkan, majd szorosan magához húzta Ernőt, aki erőtlenül ugyan, de viszonozta az ölelését. Boka szeretett volna ebben a pillanatban megragadni élete végéig, csak ülni a paplanok közt és szorítani magához a barátját.