Az életem adom érted [BEFEJEZETT]

Igazából szerelem?

(Kakashi)

Tegnap este úgy éreztem végem lesz... Elkezdtem zihálni, miközben Rin masszírozott. – Zárójelben megjegyzem, alapból ezt akartam már a legelején, - de Isten bizony, nem gondoltam volna, hogy elkezdek zihálni már csupán az érintésétől. Úgy tűnik, hogy szerelmes vagyok, nem is kicsit... de nem vagyok egyedül. Az alvó Rin-re pillantottam, aki rajtam pihent. Halkan szuszogott, amitől éreztem, hogy a szívem hevesebben ver. Lassan nyitottam ki a szemem és a bal kezemmel, barna hajtincseivel kezdtem el játszani. Olyan puha, selymes és jó illatú volt... Vajon... Vajon... Ő vele boldog lehetnék? És vajon, igazán szeretem vagy csak Obito és a 7-es csapat köteléke köt hozzá? Hát, hamarosan ki kéne, hogy derüljön, hiszen... Az az egy év hamar letelik... - gondoltam magamban.

Ügyesen kimásztam alóla, majd felvettem a felsőmet és a maszkomat. Reggelit készítettem, amikor Sakura, kissé komásan, de már ninja felszerelésben jött ki a szobájából. Álmosan leült az asztalhoz, majd köszönt nekem egy ásítás mellett.

- Jó, reggelt!

- Neked is. – tettem az orra elé egy pohár narancslevet, majd én is leültem vele szembe egy csésze kávéval. – Nem aludtál jól? – kérdeztem.

- Nem. – rázta meg a fejét. - Rosszat álmodtam... - sóhajtott.

- A szüleidről? – kérdeztem kissé félve.

- Igen. – bólintott. – Mindig menekülök előlük, és akármit teszek... sosem szabadulok tőlük. Volt már olyan álom is, amiben megölték Rin sensei-t. Szörnyű volt! – mondta miközben az alvó Rin-re nézett. Én is odapillantottam. Még mindig mélyen aludt.

- Ismerős az érzés... Amikor az apám öngyilkos lett... én is, az álmaimban folyton átéltem a halálát. Rémes volt... próbáltam megvédeni, elvenni a kést tőle, a kése elé ugrani, de mindig az lett a vége, hogy magába szúrta... Ez az álmot általában Obito halála követi...

- Ő ki volt? – kérdezte csodálkozva.

- A másik csapattársam. – sóhajtottam. – A 3. Shinobi háborúban vesztette életét, az én hibámból... Egy hatalmas szikla esett rá, s ezek után a Sziklarejtekiek beomlasztották azt a barlangot, ahogy a balesett történt. Halála előtt odaadta nekem a Sharingan-ját, és az emlékét leszámítva, ez az egyetlen dolog, ami megmaradt róla...

- Szörnyen sajnálom... Nem lehetett könnyű feldolgozni...

- Én úgy, ahogy jól vagyok, de Rin... Ő többet szenvedett, mint én... - sóhajtottam. – Ő Jinchuuriki lett a háború alatt, szintén a Sziklarejtekiek miatt.

- Tudom... Isapou a 3 farkú teknős, ha jól tudom...

- Igen. Csak sajnos... öngyilkos akart lenni a háborúban a Chidori-m álltal. Ha a sensei nem rántja el előlem... - szorítottam ökölbe a kezem. – Akkor megöltem volna... Az élete egy hajszálon csüngött... Nem tudom mi lett volna velem, ha... akkor... meghal...

- De, hisz... a Jinchuuriki-k jók, nem?

- Hát... attól függ, hogy ki idézi meg őket. – sóhajtottam. – Nyilván, ha egy Jinchuuriki jó célból használja fel a Bijuu-ját, mint mondjuk Rin, akkor nincs baj... De, mint a Kilencfarkú támadása... az például rossz és könyörtelen. Nem csak a Jinchuuriki-je halt meg akkor, de a Hokage, továbbá Naruto szülei is. Mindent megpróbáltunk, hogy megmentsük őket, de nem sikerült... Így került Naruto kezdetben hozzám, majd később Iruka-hoz.