Kitépve

I. fejezet

– Kérlek, kérlek menjünk el!
– Nem tudom Barbara... mi egyszerűen nem odavalók vagyunk.
– Miért? Meghívtak, egyetemisták vagyunk... buliznunk kell! – Barb megragadta a kezemet és a nagy zöld szemeivel szugerált.
– Még gondolkodom rajta – mondtam szemet forgatva, hátha lenyugszik, és majd később lemondhatom. Nem szeretek a sok vedelő idiótával bulizni.
– Ez az! – tört ki örömujjongásban, és ugrált mint egy kisgyerek, aki most kapta meg a szülinapi ajándékát.
– Azt mondtam gondolkozom, nem azt, hogy megyek – szögeztem le a túlzott lelkesedés láttán.
– Az is már több, mint a semmi! – kiabálta és közben a nyakamba ugrott.
Lökött egy lány, de már 12 éves korom óta a legjobb barátnőm. Tisztán emlékszem, mikor a gimis gólyatáborba érve odaszökdécselt hozzám és a szőke hullámos haját csavargatva kérdezte meg tőlem, hogy aludnék-e vele egy szobában. Ekkor elgondolkodtam, hogy vajon miért engem választott a sok lány közül. Mit láthatott bennem, ami arra késztette, hogy engem kérdezzen meg. Amíg ezen méláztam, halvány színű bőre egyre csak sápadtabb lett, amiért nem adtam neki választ azonnal. Ettől elmosolyodtam, hisz tudtam, hogy ő is nagyon izgul, és természetesen igent mondtam. Azóta mindent együtt csinálunk és tudom, hogy rá bármikor számíthatok.
– Most megyek haza, aztán majd beszéljünk – fejtettem le a kezét a nyakamból és elkezdtem hátrálni és integetni.
– Oké, Meli, majd hívlak! – integetett vadul.
A külvárosban éltem, így vonattal utaztam az egyetem és az otthonom között, de szerencsére összesen fél óra volt az út. Még mindig a szüleimmel lakom, de már rég tervezzük Barbbal, hogy összeköltözünk egy albérletbe. Ő most a kollégiumban lakik, de nem érzi jól magát a sok "sipítozó, kézrángásos" lány között, hogy őt idézzem. Ám sajnos egyikőnket sem veti fel a pénz egyelőre. Talán, ha messzebb költöznénk a kampusztól, akkor olcsóbb lenne. Én nem is bánnám, mert szeretek vonatozni, ám drága barátnőm eléggé kiborul a tömegtől. Aznap is rengetegen voltak, nem is tudtam leülni, és szinte éreztem, ahogy idegen lihegtek a nyakamban, miközben kicsavarodva próbáltam egy kapaszkodót elérni. Igazából meg is értem Barbot, de én már hozzászoktam. A következő megállónál végre többen is leszálltak és lett helyem, hogy leülhessek. Gyorsan rohantam a felszabadult ülés felé, és eközben hirtelen elindult a vonat és olyan rám jellemző módon sikerült elveszítenem az egyensúlyom és egy utas ölében landoltam.
– Mi a franc? – kérdezte meglepetten egy fiatal srác.
– Bocsánat, véletlen volt, nem akartam... – a fejem egyre vörösebb lett és alig mertem a szemébe nézni, mikor próbáltam feltápászkodni.
– Nem baj, mindig is arra vágytam, hogy csinos nők hulljanak az ölembe.
Egy pimasz félmosolyt villantott felém, én meg szó nélkül odébb álltam, és megpróbáltam minél messzebb kerülni tőle.
Miután leszálltam a vonatról, próbáltam hívni a szüleimet, hogy megkérdezzem vegyek-e valamit hazafelé a boltból, de senki sem vette fel a telefont.
Egy társasházban éltünk a negyedik emeleten. Hogy finoman fogalmazzak nem volt tökéletes, de úgy érzem, hogy a szüleim kihozták a maximumot a kis lakásból és nagyon otthonos kuckót varázsoltak belőle, ahova szerettem hazamenni.
Az ajtó kulcsra volt zárva, így sejtettem, hogy nincsenek otthon, de mikor beléptem a biztonság kedvéért elkiáltottam magam.
– Hahó! Hazajöttem! – hangom szinte visszhangzott a lakásban, és a sejtésem bebizonyosodott. Saját kis kreatív boltot vezettek a szüleim, így gyakran előfordult, hogy csak későn értek haza. Mivel ma már nem volt dolgom, úgy gondoltam megeszem a vacsorát, amit drága anyukám mindig elkészített nekem délelőtt, majd utána meglátogatom őket a boltban. A hűtőben nem találtam meg a vacsorát, se a pulton, és még cetlit sem kis üzenettel. Megint próbáltam felhívni valamelyiküket, hátha elkerülte a figyelmem valami, de még mindig semmi válasz.
Nem gond, maradt még egy kis pénzem, így tudok venni vacsit a kedvenc kínai étkezdémből, és még anyuéknak is tudok vinni egy kis harapnivalót, hátha annyira sem volt idejük, hogy egyenek valamit.
Vettem szecsuáni csirkét apámnak, és csípős, szezámos csirkecsíkokat anyumnak és nekem, majd elindultam a bolt felé, ami csak pár utcányira volt onnan.
Mikor közeledtem, már láttam, hogy az ajtó zárva van és a villany sem ég, de gondoltam hátha csak a raktárban leltároznak, így tovább mentem és kopogtam a kirakat ablakán. Kiabáltam és zörögtem pár percig de senki sem nyitott ajtót, mikor egy idős hölgy megérintette a vállam.
– Szia Melinda! A szüleid nincsenek itt, ma ki sem nyitottak. – informált engem kedvesen.
– Az hogy lehet? Tudja miért? – kérdeztem, kicsit indulatosabban, mint azt illet volna. De a pánik kezdett úrrá lenni rajtam.
– Nem tudom, kedvesem. Tudok segíteni valamiben?
– Nem, köszönöm. Hálás vagyok, hogy szólt nekem.
– Ne aggódj, biztosan minden rendben van – vigasztalt a hölgy majd továbbállt.
Fogalmam sem volt, mit csináljak. Reggel előbb mentem el otthonról, mint hogy ők felkelte volna, így akkor úgy tűnt, hogy minden normális. Nem tudom, hogy kit hívhatnék fel, vagy mit csináljak, egyáltalán nem volt jellemző rájuk, hogy szó nélkül elmennek valahova és nem veszik fel a telefont. Az első gondolatom a legjobb barátnőm volt, aki habár biztosan nem tudja, hogy merre vannak a szüleim, de legalább higgadtan fog gondolkodni és tud nekem valami tanácsot adni.
– Hello Meli, máris hiányzom? – vette a fel a telefont mosolygós, vidám hangon, ahogy Barbtól ez megszokott volt.
– Barbara... – mondtam ki a nevét elcsukló hangon.
– Mi a baj? Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte enyhe kétségbeeséssel a hangjában.
– A szüleim eltűntek.
– Hogy érted, hogy eltűntek? Nincsenek otthon? A boltban voltál már?
– Persze, hogy voltam! Nem vagyok hülye!
– Jó, tudom, bocsánat.
– Nem... Én sajnálom, csak ideges vagyok. Nem veszik fel a telefont és otthon sincsenek. Ráadásul a boltba ma meg sem jelentek állítólag. Nem találtam semmilyen üzenetet vagy bármit. Mit tegyek Barb? Nem tudok csak várni rájuk, biztosan történt valami! – az utolsó mondatom végén már szinte alig kaptam levegőt, úgy megemelkedett a pulzusom.
– Először is nyugodj meg, nem kell elsőre a legrosszabbra gondolni. Találkozzunk a 'burgeres előtt kb 15 perc múlva és kitaláljuk mi legyen. Rendben?
Mielőtt válaszolhattam volna, a telefonom csipogni kezdett. Elemeltem a fülemtől és láttam, hogy apukám hív.
– Bocsi le kell tennem, apa hív. Mindjárt visszahívlak! – már le is tettem a telefont. Nem vártam meg a választ, csak fel akartam venni a telefont. – Apa? Hol vagytok? Mi történt?
– Szia Csibém! Sajnálom, hogy nem üzentünk csak sietnünk kellett.
– Hova? Miért? – már annyira kiabáltam, hogy az utcán az emberek megbámultak, de egyáltalán nem érdekelt.
– Mindent elmondok nem sokára, de mennem kell most. Ne aggódj, rendben?
– Hogyne aggódnék, csak mondd el hol vagytok!
– Majd hívlak! Puszika!
– Apa! Apci! Hahó! – de már nem kaptam választ, csak a búgó hangot a telefonból.
Ez most mi a fene volt? Miért nem tudta elmondani, hogy hol vannak? Próbáltam visszahívni, de kikapcsolta a telefont. Hogy teheti ezt velem? Halálra aggódom magam! Újra megcsörrent a telefon, de a pillanatnyi remény bennem hamar elillant, mikor megláttam, hogy Barb hív újra. Pár másodpercig gondolkodtam, hogy felvegyem-e, de biztosan ő is aggódik, így gyorsan elhúztam jobbra a zöld telefon jelet a képernyőn.
– Mondtam, hogy majd én visszahívlak, Barbara!
– Bocsi, de beszéltél apuddal? Tudod hol vannak?
– Beszéltem vele, de nem mondott semmit, csak hogy ne aggódjak és letette.
– Én tudom, hol vannak! Már úton vagyok hozzád, ülj be a kávézóba, aztán megyünk!
– Hol vannak? Honnan tudod? – kérdeztem elképedve.
– Csak maradj ott! Pár perc! – és újra a búgó hang a telefonban.
Mi a fene van velük? Miért játszanak az idegeimmel?

****

Szinte alig éreztem, mikor az orvos belémszúrta a tűt. Beszélt is hozzám, de nem jutott el semmi információ az agyamig. Csak a fertőtlenítő szagot éreztem. A vakító fehérség és fények bántották a szememet. Barb megfogta a kezem, amelyikből épp nem folyt ki a vérem egy csövön át egy kis fiolába.
– Meli, jól vagy?
– Aha.
– Minden rendben lesz.
– Aha.
Lehettem volna kedvesebb is a legjobb barátnőmmel, aki itt volt velem és támogatott. Nem voltam jó barátnő, de azt hiszem nem is várt tőlem semmit, azután ami történt. Tudja, hogy mennyire hálás vagyok neki, és amint túl vagyunk ezen az egészen meg is hálálom neki rendesen, de most nem vagyok képes bármilyen érzelem kifejezésére. Nekem most ez az egész túl sok. Vidáman jöttem haza az egyetemről egy szokásos nap után. Azt hittem a napon legrosszabb része az lesz, hogy beleestem egy idegen ölében a vonaton, erre most itt ülök a kórházban, egy orvos ül velem szemben és épp óvatosan távolítja el a kis tűt a vénámból, miután elegendő vért vett tőlem.
– Jól van, Melinda?
– Igen.
– Kérem szorítsa oda még ezt a kis gézlapot pár percig.
– Rendben. Lehet egy kérdésem?
– Persze, hallgatom.
– Mikor tudhatom, meg, hogy megfelelő-e a vérem?
– Reggelre már tudni fogja, de ne aggódjon. Nagy esély van rá, hogy tökéletes lesz.
– Ez megnyugtató, köszönöm!
– Most dőljön le oda nyugodtan, mindjárt hozok egy pohár vizet. Pár perc múlva haza is mehetnek – mondta megnyugtató hangon a doktor, és már éppen lépett volna ki az ajtón, mikor utána kiáltottam.
– Én nem akarok hazamenni!
– Nyugodj meg, Melis, nem megyünk haza, itt maradunk és megvárjuk, mit tehetünk – vágott közbe Barb. A doktor egy szomorú mosolyra húzta a száját, bólintott és kilépett az ajtón, hogy elmenjen az ígért vízért.
– Jól érzed magad?- ölelt meg a barátnőm, amitől meg kellett volna nyugodnom, de valamiért egyszerűen csak felidegesített.
– Miért kérdezgetitek ezt folyton? Már hogy lennék jól? Nem is én vagyok a fontos! Kit érdekel, hogy én hogy vagyok? – nagyon ingerült voltam, és valakin le kellett vezetnem ezt a rengeteg feszültséget, és sajnos csak szegény Barb volt itt. Tudtam, hogy nem veszi magára és megérti, de azért szörnyen éreztem magam. – Sajnálom, nem te tehetsz róla, nagyon köszönöm, hogy itt vagy velem, de jobb lenne ha most haza mennél. Biztosan fáradt vagy és csak rajtad csattanna az ostor.
– Nem hagylak magadra! Erre ne is gondolj! Sőt, akárhányszor elküldhetsz melegebb éghajlatra, ha ettől jobban érzed magad!
– Te vagy a legjobb! – átöleltem őt és annyira jó érzés volt, hogy megeredt az eddig visszatartott könnyek áradata.
Ekkor kopogtattak az ajtón és pár másodperccel később és apukám nyitott be. Arca sápadt volt, a sötét karikák jelentek meg a szemei alatt és mély fájdalom tükröződött a tekintetében. Nem szóltunk semmit, csak átölelt és belefúrtam az arcom a mellkasába. Egy pillanatra szinte elhittem, hogy ez az egész meg sem történt és minden rendben van. Az anyukám nem beteg, és nem került kórházba, hamarosan hazamegyünk, mert ez az egész félreértés volt és folytatjuk tovább a megszokott kis életünket.
Mindennél jobban vágytam erre.