Anya

Szökött Fegyenc s a Váltás Osztag

Az eső erősen verte esernyőm. Az utcákat körbevették a vízben tocsogó terek, pocsolyák százai szeldelték szét az örökzöldben pompázó pázsitot. Dudaszótól zengett a hosszú sugárút, a köd rabulejtette a citromsárgának tetsző taxisokat. A zápor sokat sejtető módon takarta az előttem elterülő életteret, az utcaneveket kitakarta. Emlékezetből fordultam két sarokkal a kisbolt után, és számoltam a lépéseimet a bezárt iskolától.
Nagy megkönnyebbülést okozott a kórház ajtajának látszata, a márványozott lépcsők tetejénél helyetfoglaló oszlopok közötti régi, korhadt faajtó.
Esernyőm lerázva sétáltam a porta felé. Magassarkúm koppanása úgy tetszett felrázta a házat- megérkezésemkor sikolyok, sokszor ismételt szavak, ördögi nevetések szólaltak fel a csendből.
- Marylin Gerde?
- Óh, Mrs. Murphy? Hát maga az?- mosolyogva figyelt a néni, úgy tett, mintha rég ismerném.
- Igen, én vagyok. Hol van az előző portásnő? Tudtommal itt nincs váltás...
- Nikole? Azt hiszem felmondott. De hagyjuk azt a felfújt nőszemélyt!- legyintett kezével.- Gondolom a férjéhez jött, nemde?- bólintottam. Úgy tűnt, mintha minden figyelme rám terelődött volna, még a kötőpálcákat is ledobta a pultra.- Máris... Tudja, nemrég volt vizsgálata. Valahol itt kell lennie az aktájának...

Lapozgatta az előtte tornyosuló laptömeget, kutakodott a fiókjaiban. Eredménytelenül. 

- Marilyn!- kiabálta erőteljes hangon egy igazán mérgesnek tűnő, negyvenes éveiben járó férfi. Egyik kezét zsebébe dugta, a másikkal egy pár összetűzött papírt szorongatott.- Itt a másolat, de ezt ne hagyja el!- suttogta sziszegve közel hajolva a nőhöz, valószínűleg a dühe miatt. A néni próbált tagadni.
- De uram! Én nem hagytam el!
- Elég!- nekivágta a keze ügyében lévő lapokat az asztallapnak, majd elviharzott.

- Édes Istenem! Értem, hogy az ilyen betegek mellé szigorú főorvos kell, de ez?! Borzalom...
- Igen, sajnálom. De, ha lehet, én mennék.
- Persze, persze. A folyosó jobb oldalán a harmadik ajtó.

Furcsának éreztem a helyzetet. Valami más volt. És ijesztőbb. A megszokott arcok eltűntek, akármerre néztem borzongás fogott el. A kisegítők eltűntek a folyosókról, a szürke, borús követ por hintette. A vasajtók még hidegebbnek tetszettek, kezemet végigvezettem a komor falon. A rácsok kivételesen fedetlenül mutatkoztak- előszedve a bennük rejlő elfeledett embereket. Összevágdosott arcok, élettelennek tűnő pillantások, zubbonyokba zárt egyéniségek.

Remegő kezemet nehezen emeltem fel kopogni, de teljesen feleslegesen, mivel az egyetlen faajtó magától nyílt ki utat engedve nekem.
- Scott?
A sötét alak lehajtott fejjel ült az ágy szélén. A gyér fény nem engedett tisztán látni- kénytelen voltam közelebb lépni.

A körvonal megszűnt létezni, darabjaira hullott előttem. Az egymásra pakolt párnák nem kívánták tovább tartani a hazugságot. Pánik fogott el. A sírógörcs viharként söpört végig rajtam, testem nem engedelmeskedett. Térdem összecsuklott, és azon pillanatban hullottam alá a mocskos padlóra. Fejem kezembe temetve- két ujjam között kikukucskálva- néztem a falat zokogás közben.

"Mint a gyönyörű harmatcsepp a levélhez,
Úgy ragaszkodom hozzád, egyetlen életem.
S mint amikor az lehullik a földre, úgy veszítettelek el, egy egész életre."

A hideg rázott, mikor megpillantottam a falra vetve vérrel a kedvenc könyvünk jelmondatát. Körös-körül a "dead", "family" és "alone" szavak voltak feltüntetve, úgyszintén vérrel.

"Mint démoni sugallat,
úgy jött felém.
S mint gyors vonat,
úgy visz magával."

Tehetetlennek éreztem magam. Az idézet megvalósulni látszott, a testem egyre könnyebb lett a lelkemmel együtt. Mintha valami vonzana magához, s én repülnék felé.

Az elhagyott szerelem lenne ez? Vagy valami elfeledett mámor?
Akármi is ez, kivisz a világból...