Have you ever - Valaha (fordítás!)

Adtad már fel valaha a reményt?

1. fejezet: A vereség határán

1998. május 28., csütörtök

22:57

A mindig meleg, sugárzó tekintetű Hermione szemeit most könnycseppek csípték. Az általános komfort érzet, amelyet Albus Dumlbedore otthonos irodája nyújtott, már régen eltűnt. Hermione borzasztóan egyedül érezte magát, miközben szemben ült a Roxfort igazgatójával. Az élénk vörös-arany bojtos diploma kalap, amely előtte minden örömét felülmúlta a különleges iskola első jelvénnyel, most összegyűrten feküdt a puha kezében.

Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ez mind megtörténik. Pont nem azon a napon, amikor végleg elhagyja a Roxfortot. Úgy tűnt, hogy a sötét erők visszahúzódnak. Úgy tűnt, hogy a háborúnak hamarosan vége.

Ez az este nem történhet meg!

- Hermione - szólt az idős férfi súlyos hangon -, jobban tudja, mint ahogyan valaha is szavakba önthetném, hogy Ön, Harry és Ron milyen fontos része voltak a családunknak, a Roxfortnak 7 csodálatos, rettenetes évig.

Csodálatos, rettenetes. Keresve sem találhatnánk megfelelőbb szavakat. Hermione gyengéden gondolt vissza a rengeteg kalandra, amiket a legjobb barátaival élt át. Ilyenek voltak a séták Roxmorts utcáin, a mardekárosok elleni csínytevések (annak ellenére, hogy mindig tiltakozott ellenük, hacsak meg nem érdemelték), a puszta létezés velük, és hogy sosem érezte magát otthonosabban.

Aztán a háború elkezdődött.

Gondolataiból visszatérve, Hermione összeráncolta homlokát és kihúzta magát a széken. Miért szólította Dumbledore az irodájába pont most, pont a mai napon az összes közül, a szokásos társasága nélkül?

Magában nagyokat mosolygott, ahogyan arra gondolt, hogy a fiúk mit csinálhatnak most. Vajon a tizenharmadik vagy a tizennegyedik vajsörük következik? Mindazonáltal, ez volt az utolsó éjszakájuk megszegni a fennmaradó szabályokat mielőtt örökre búcsút vesznek a Roxforttól...

Igen, ahogy végiggondolta, talán ez volt a legjobb, amit Dumbledore tehetett, kihagyni a fiúkat ebből az egészből, akármiről is legyen szó.

A professzor mintha megérezte volna, hogy a lány gondolatban távol jár, megköszörülte a torkát, s a lány végleg felocsúdott merengéséből.

A griffendéles kezdett egyre jobban feszülté válni, amikor a Főnix Rendjének vezetője minden aprócska részletet megosztott vele arról, hogy mennyire rosszul mérték fel a háborúban zajló folyamatokat. Voldemort meghátrálás helyett csupán újraszervezte csapait, s immár nem csak Angliában, hanem Párizsban is. Így a rend megmaradt tagjai még több kegyetlenkedést és erőszakot kényszerültek elviselni.

- Professzor úr, kérem - kezdte lassan, óvatosan megválogatva szavait. - Nem akarok udvariatlan lenni, de... miért mondja most ezt nekem? Nekem, és nem Harrynek? Mi az, amit még én, vagyis mi tehetünk?

Dumbledore szó nélkül felállt gondosan megmunkált székéből, s körbejárta irodáját. Egyesével tanulmányozta a falon lógó festményeket, miközben kezeit a háta mögött tartotta, és hosszú ősz szakálla a barna övét súrolta.

Egy csendes Dumbledore sosem volt jó jel. Hermione akárhogy próbálta, nem tudta kitörölni elméjéből a látványt, ami mindegy egyes alkalommal fogadta, ahányszor csak a professzor arcára nézett. A csillogás, amely mindig beragyogta csintalan kék szemeit, már hónapok óta eltűnt. Helyette félelem és elveszettség vette át a helyét, és ez alól a mai nap sem volt kivétel.