Have you ever - Valaha (fordítás!)

Érezted azt valaha, hogy tartozol valahová?

2. fejezet: Találkozz a Hatossal

1998. május 28., csütörtök

23:48

Miközben a Szükség Szobája felé vette az irányt, gondolatok százai cikáztak át a lány fején. Úgy tűnt, mire eléri a végállomást, a gondolatok csak egy nagy fekete pacává lesznek. Észre sem vette, hogy a sétálás rohanássá ment át, s csak úgy szelte a folyosókat.

Természetesen továbbra is nála volt elnyűtt kalapja, mely alig érezhetően lógott bal kezében, ill. régi iskolatáskája, amelyről teljesen megfeledkezett az elmúlt egy órában. Elméje továbbra is próbálta megemészteni azt, amit Dumbledore professzor mondott az utolsó esélyükről. Merlin!

Annyira belemerült gondolatai zavaros tengerébe, hogy szinte fel sem tűnt neki a Szükség Szobájának eltéveszthetetlen faajtaja, amely kísértetiesen jelent meg baloldalán. Hideg ujjai alig érzékelték a sima, aranyozott kilincset, s a bent ülő 5, nem igazán csendben várakozó társát, miközben hangos csattanással becsapta az ajtót.

*Puff*

- Hé! Hermione! – kiáltott fel Ron olyan arckifejezéssel, mint amikor az őz előkerül a reflektorfényben.

Gyorsan elugrott szétrobbanó vajsörétől, amit ijedtében elejtett. Mindenki megtapsolta, és elszórtan még nevetések is hallhatóak voltak a többi 4 embertől.

A magas vörös hajú a kelleténél jobban meghajolt, mielőtt lenézett volna a sörösüveg szétszórt darabjai az immáron nedves padlón. Kiegyenesedett, s megrázta vörös sörényét, hogy újra láthasson. A megdöbbent tekintete Hermionét egy kisfiúra emlékeztette, akitől az osztálytársai ellopták a cukorkáját.

-  Mi ez a sietség? – szólt mérgesen a fiú.

- Engedd el, Ron, igazán nem volt szükséged még egyre – mosolygott a lány mindenfajta bűntudat nélkül.

Átszelte a szobát az egyetlen üresen álló székhez, hogy kényelembe helyezze magát. Bár kellemes, meleg nyári este volt, a Szükség Szobája egy téli faház belsejét vette fel. A kandalló tüze szívet melengető volt, a bútorok szépen lakozott tölgy- és cseresznyefából készültek, valamint egy pár szarvasagancs is helyt kapott az egyik falon.

A fiú a dohányzóasztal sarkán ült, s kétségbeesetten rázta fejét.

- Te ezt nem érted – suttogta. Elővette pálcáját, felhúzta a talárja ujjait és kecsesen suhintott egyet. – Reparo!

Azonnal feltűnt egy kék fénynyaláb, mely körülölelte az üveget, és pár másodpercen belül, az üveg és a vajsör ismét együtt volt. Ron újra megrázta a fejét, valószínűleg, hogy a lány mennyire képtelen megérteni a misztikus férfi nemet, s vágott egy újabb szelet tökös pitét, amit több mint valószínű, hogy a diplomaosztás lakomájáról csentek el. Hezitálás nélkül, egyben tüntette el a süteményt a szájában.

- Ewww, Ron!

Valaki nyilvánvalóan nem akarta, hogy Hermione leüljön – gondolta kényszeredetten a lány, s odapillantott a hang hordozójához. Lavender Brown volt az, aki összegömbölyödve feküdt a selymes fekete köpenyében, s fényes szőke haja alatt ott lapult griffendéles kalapja, melyet párnának használt.

Hermione még sosem érezte magát ennyire megkönnyebbülten, mint amikor beleroskadt a karosszékbe a lobogó tűz mellett.-

-  Mész valahová? – kérdezte Ginny, felnézve a kanapéról. Harry mellett feküdt összegömbölyödve.

Amikor Hermione kérdőn nézett rá, a vörös hajú csak a még mindig kezében levő, elnyűtt táskára mutatott. Mio akaratlanul is arra gondolt, amikor Harry először hívta el randizni Ginnyt. Mindannak már másfél éve.

Sosem örülhetett volna jobban nekik. Ahogy cseperedett Harry és nőtt az ereje, úgy vált a Roxfortban fellelhető lányok felének ideáljáva. Ginny, a harmadik osztály végére elveszítette gyermekkori fellángolását, s Hermione mellett ő volt az egyetlen lány, aki Harryt csak egy másik barátnak látta, egy nagyon jó barátnak, akinek képességeiben feltétel nélkül megbízott. Bátorság és makacsság. Röviden: Harry és Ginny egymásnak lettek teremtve.

Most, bár Harry megvált köpenyétől egy kék ingért és farmerért cserébe, Ginny még mindig iskolai uniformisába volt. Neki még egy éve volt hátra a Roxfortban.

Feltéve, ha a Roxfortnak még van egy éve mostantól számítva.

Oh, a táska! Hermione sűrű pislogások közepett tért vissza a jelenbe, s dobta le táskáját a földre. - Igazából, azt akarja Dumbledore...

- Hogy megőrülj? – csiripelte Lavender, mosolyogva saját találékonyságán.

- Nem, de, ha nem bánjátok... - forgatta meg szemeit.

- Nem baj, ha mi is csatlakozunk? – szólt közbe Harry is, mielőtt a lány befejezhette volna a mondatot.

Eközben Lavender mosolyogva nézte, ahogy Ron elhagyja a kávézóasztalt egy újabb vajsörrel és egy halom csokibékával egyensúlyozva a jobb kezében. A fiú a kanapé felé vette az irányt, a lány kinyújtotta egyik kezét felé, hogy a kanapéra húzza maga mellé. Ron, azonban megcsúszott, s a földre huppant, miközben pár csokibéka megszökött a karmaiból.

- Hé, Lav! Nyugi!

Hermione feje zúgni kezdett. Türelmetlenül kifújta a szemébe lógó tincset, s tekintete találkozott a szoba legmeglepőbb alakjának szemeivel. A fiú vidáman rámosolygott, amitől a roxfortos lányok másik felének szíve megolvadna.

- Ez az, Granger. Egyedül megőrülni nem buli – felelte lazán Draco. Kényelmesen elterült a bőr kanapén, s ő volt az egyetlen, akinek talára zöld és ezüst színű volt. Szőke haja csak úgy világított a lobogó tűz fényében. Önelégülten rámosolygott Ronra és Lavenderre. – Persze, előtte meg kell, hogy oszd velünk, mi előnyünk származik belőle.

- Nem kell, én már évekkel ezelőtt elvesztettem a józan eszem – suttogta magának Lavender nevetve.

- Maradjatok már csendbe! – tört ki Hermione, s a háta mögé dobta táskáját. A zúgás azonnal abbamaradt, s csend telepedett a szobában levőkre.

- Mindenki fedezékbe! – kiáltotta Harry, és fejét a térdei közé húzta, pont időben, mert egy repülő táska háton találta. – Mione! Ez fájt! - Hermione a tenyerébe temette arcát.

- Sajnálom, Harry, nem oda akartam – mondta halkan, s elvette táskáját anélkül, hogy a fiúra nézett volna. Nem hibáztatta egyiküket sem a jókedvükért. Harrynek még meg kellett ölnie Voldemortot, és ők még mindig úgy hitték, hogy a háború az ő oldalukon áll. Azt hiszem, hagynom kéne őket szórakozni amíg lehet. Újra célba vette székét, hogy úrrá legyen gondolatainak.

Draco felemelte lábát, ülő helyzetbe tornázta magát, s kinyújtotta kezét a frusztráltan ülő Hermione felé.

- Az iskola első lánynak mondandója van – jelentette be vontatott hangon a fiú -, hagyjátok beszélni – nézett a lány szemeibe.

Immáron 2 éve volt, hogy Draco Malfoy átállt a jó oldalra, ennek ellenére még a mai napig nehéz volt elfogadnia a barna hajú lánynak a mardekáros teljesen új személyiségét. Még soha, semmivel sem tette próbára a lány bizalmát, s bár sokszor veszekedtek, civakodtak, harcoltak egymással, el kellett ismernie, hogy igenis bízik a szőkében. Tényleg. Első éves énje bizonyára őrültnek gondolta volna ezért, de most nem látta okát másként cselekedni.

Hermione megköszörülte torkát, majd határozott hangon - ahogyan egy iskola elsőhöz illik – belekezdett mondandójába.

- Rendben van, a terv a következő...

u.i.: Tudom, hogy sokat kellett rá várni, de kicsit sűrű volt a múlt év. Az első kb. 4 fejezet még ilyen nyögvenyelős, de utána már beindul :)