Szívtől szívig

3.

„Egyszer volt, hol nem volt, ott, ahol az időt a pillangók szárnycsapásaiban mérik, a valóságon túl, de az álmokon innen..."

– Te teljesen idióta vagy, ugye tudod? – lép be a teraszról Lizi.

– Szoktak ezzel gyanúsítani – követi Kornél.

Mindketten cigarettaszagot árasztanak és vigyorognak, ez utóbbi Fanni szerint jó jel. Egész nap figyelte Lizit és a fiát, és egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy ők ketten nagyon is vonzódnak egymáshoz. Fanni kíváncsi rá, hogy meddig fogják bírni, hogy ne essenek egymásnak – véleménye szerint nem sokáig, de ezt csak azért gondolja így, mert nem csak neki tűnt fel, hogy valami itt alakul. A fát díszítették, amikor Krisznek volt egy olyasmi megjegyzése, hogy vannak üres szobák a házban, mindezt kaján mosollyal súgta Lizinek, aki erre mélyen elpirult.

Lizi és Kornél is egy-egy konyhaszékre teszi le a kabátját – nincs értelme az előszobába vinni, egyikük se bírja ki hosszabb ideig cigi nélkül, aminek Fanni alapvetően nem örül, de azért mégis a dolog előnyei közé sorolja, hogy rajtuk kívül más nem dohányzik, így ilyenkor mindig kettesben maradnak. Ki tudja, mi minden történik a teraszon...

Fanni elmosolyodik, ahogy a nappaliba siető fiatalok után néz, majd gyorsan az utolsó tányért is beteszi a mosogatógépbe. Jó ötlet volt Istvántól, hogy ne a konyhában egyenek – igazából akárhogy ügyeskedtek volna, tizennégyen nem fértek volna el itt, tulajdonképpen a nappaliban is csak alig, de azért mégis kényelmesebb volt így, mintha az asztalnál szorongtak volna. Ráadásul a gyerekek élvezték a kötetlenséget, hogy mindenki oda ül, ahol épp hely akad.

Fanni még mindig megszédül egy kicsit a boldogságtól, ha arra gondol, milyen nagy lett a család. Délután pillanatokra megtorpant, és csak nézte a gyerekeket, amint feldíszítik a lakást, és mosolygott. Jó látni, hogy elfogadták egymást, hogy az állandó csipkelődés mögött érezni a kötődést és a szeretetet, hogy ahogy István és ő összetartoznak, úgy összetartozik az egész család.

Körbenéz a konyhában, de már nem kell semmit elpakolni – a lányok jó munkát végeztek, mindent, amit korábban kitettek a konyhaasztalra, hogy mindenki szabadon szedhessen magának, visszarámoltak a spájzba és a hűtőbe –, a sütemények már odabent vannak, nem mintha Kornélon kívül bárki bírna még enni.

Fanni mosolyogva lép be a nappaliba, de mielőtt leülne István mellé a kanapéra, megtorpan, hogy átadja magát a pillanatnak. A karácsonyfán és körbe az egész szobában mindenhol izzók ragyognak, a lányok gyertyákat is gyújtottak, így meleg, hívogató fényben úszik a nappali. A levegőt betölti a fenyő és a szegfűszeges narancs illata. A hangszórókból lágy és könnyű dallam árad, bár egészen halkra vették, hogy ne legyen zavaró. A fa alatt gondosan becsomagolva tizennégy ajándék, az asztalon az adventi koszorú és a sütik mellett pedig az összehajtott cetlikkel teli kis háncskosár. Ahogy körbenéz, mindenki szemében látja az izgatott csillogást. Lopva-lopva mindenki a fa alá pillant, és Fanni biztos benne, hogy ahogy ő is, a többiek is találgatják magukban, hogy ki mit készíthetett.

– Sokáig fogsz még ott szobrozni, anya? – kérdi Kornél huncut mosollyal az ajkán. – Tudjuk, hogy szépek vagyunk, de szegény ajándékok sikoltoznak, hogy essünk már nekik, miért kínzod őket?

– Kornél, te hülye vagy – jegyzi meg csendesen Ricsi.

– És ez még mindig képes rád az újdonság erejével hatni? – nevet fel jóízűen Kornél.

Fanni közelebb lép az asztalhoz, és felemeli a háncskosarat.

– Rendben, akkor mindenki húz egy számot, ha a sajátodat vagy a párodét húzod, vissza kell tenni, nincs kivétel – mondja, és átnyújtja a kosarat Kamillának.