Szívtől szívig

1.

„... és én megátkozom most őket..."

Fanni soha nem hitt a véletlenekben, így nem hiszi most sem, hogy mindaz, ami történt, véletlen lenne. Egyszerűen túl sok az összefonódás, a kapcsolódás, túl sok ahhoz, hogy mindez ne keltsen benne gyanút. Érzi, hogy valami van a háttérben, valami meghúzódik szelíden, és érteni akarja ezt az érzést, érteni akarja a „miérteket".

Ezért ül most a mécsesek pislákoló fényében az asztal előtt, ezért van a kezében az édesanyja kártyapaklija. Különleges kártyák ezek, ilyet nem lehet boltban kapni. Fanni egy dobozban sok más paklit is őriz – a hagyományos marseille-i tarot és a Rider-Waite-féle változat ugyanúgy a dobozkában pihen, mint a modernebb köntösbe bujtatott kártyapaklik. Az édesanyja által ráhagyott megkopott, fakó lapokból álló csomagot azonban külön őrzi egy selyemkendőbe csomagolva, és csak akkor veszi elő, amikor igazán fontos kérdésekre szeretne választ kapni. Mint ahogyan most.

Kibújik a papucsából, törökülésbe húzza a lábát a kanapén, az asztalra teszi a csomagot, majd lassú, finom mozdulatokkal széthajtja a fekete selyemkendőt. A lapok fellélegezve bukkannak elő – rég nem használta már őket, és most mintha türelmetlenül suttognának, mintha annyi mondanivalójuk lenne, amit már alig-alig képesek magukban tartani.

Fanni szíve gyorsabban dobog, ahogy tekintete megsimogatja a legfelső lapot. A nagyanyja keze munkája – olyan finom és árnyalt színek, olyan puha, lágy ecsetkezelés, ami egyetlen más paklinak sem lehet a sajátja. Fanni már-már áhítatosan nyúl a lapok felé. Kezébe veszi a csomagot, és óvatos, könnyű mozdulatokkal megkeveri. Visszateszi az asztalra a lapokat. Mélyeket lélegzik, hogy lecsendesítse vadul háborgó elméjét. Most nincs helye az ezernyi kérdésnek, mely szüntelenül kísérti. Most a válaszoknak van helye, és a válaszokat csak akkor kaphatja meg, ha már elcsitultak benne a kérdések.

Tekintete tétován rebben a nappali ablaka felé. Megint havazik. Lusta, kövér hópelyhek szállingóznak alá az égből. Fanni elmosolyodik – lehet, hogy ő tegnap nem öltött magára fehér menyasszonyi ruhát, de a természet mégis fehérbe öltözik ma éjjel. Most már annak a férfinak a felesége, akit negyven éven keresztül szeretett szűnhetetlenül. Volt, hogy mélyre rejtette az érzéseit, de soha nem tagadta meg őket. Bár olyan pillanatok is voltak, amikor úgy hitte, a boldogság már sosem jön el. Sötét, éjféli harangütések, amikor felriadva bámult maga elé a fájón hűvös és egy embernek túl nagy ágyban, és lopva törölte le a szeméből csalárdul megszökött könnyeket. De ennek vége. Vége. Már nem számít, hogy mi volt. Az számít, ami van, és ami még lehet.

Nagyot sóhajtva emeli és osztja háromfelé a paklit, aztán felemeli az asztalra készített, puhán gőzölgő teát, belekortyol – a lágy, fűszeres íz szétomlik a szájában –, majd mély levegőt vesz.

– Lássuk! – suttogja elvesző hangon, és Lizire gondol, akinek a felbukkanása olyan érthetetlen és hihetetlen. Felcsapja az első lapot, hosszasan nézi, de egyáltalán nem érti, hogy ez a kártya miként kapcsolódhat Lizihez.

Szegény lány, egészen összezavarodott tegnap. Fanni kihívta a konyhába teát főzni, ami persze csak indok volt arra, hogy a lány – ha akarja – feltehesse az őt gyötrő kérdéseket. Lizi nem is tétovázott sokáig, csak azt várta meg, hogy Fanni odategye a vizet és kikészítse a teafüvet, aztán mikor felé fordult, rögtön, tétovázás nélkül a lényegre tért. Fanni tiszteletre méltónak tartja a lány keresetlen nyíltságát.

„– Honnan tudtad? Ennyire hasonlítok rá?"

A félelem a szavakban olyan volt, mint a fekete, sűrű olaj.