Vetrushka - egy Harry Potter fanfiction

1. fejezet

A roxforti vonat bezötyögött az állomásra. Kéményéből még egy nagy, utolsó gőzfelhő tört elő, majd a szerelvény egy zökkenéssel megállt. A peron már alkonyi fénybe burkolózott, s csak az utolsó napsugarak világították meg az ott várakozó egyetlen embert. Óriási szakállában hiába voltak már ősz szálak is, ő gyermeki örömmel mosolygott a vonatról leugráló taláros gyerekekre.

-Jó napot, professzor!

-Jó újra látni, Hagrid professzor!

-Nagyot nőttek a nyáron az egyszarvúak?

Az óriási ember mosolyogva válaszolgatott, dörmögő hangja szinte teljesen betöltötte az állomást.

-Jól vónék, köszönöm! Üdv újra itthon! James Potter, te meg ne siessé' annyira, az apád meghagyta, hogy vigyázzak rád! Szentséges Merlin, lassan a testtel, hékás, ne lökjük föl az elsősöket!

A hangzavar, melybe a bagolycsipogástól a macskanyávogáson keresztül magas és mély hangok egyaránt vegyültek, s mely kezdett elviselhetetlen méreteket ölteni, lassanként elcsitult, és a peronon húsz megszeppent kisdiák maradt csak. Hagrid rájuk mosolygott.

-No, nem kell azért megijedni, nincs itt mindig ilyen káosz! Gyertek utánam, ti nem szekereken, hanem máshogy juttok el a kastélyhoz!

Azzal intett egyet, s elindult. A gyerekek félve, de már kicsit nagyobb önbizalommal követték az óriási tanárt, aki, figyelmüket elterelendő, mesélni kezdett.

-És aztán tudjátok-e, hogy nem is olyan régen kit kísértem ugyanígy föl? Bizony, Harry Pottert!

A gyerekek többsége eltátotta a száját.

-Bizonyám... Nagy kópé volt az a Harry, ez már egyszer biztos! Nem volt olyan év, mikor ne keveredett volna bajba... - Megrázta a fejét.- Azóta már csendesebb időket élünk, szerencsére. De a kastély még mindig tartogat felfedezetlen titkokat!

Időközben egy nagy tó partjára értek, ahol csónakok várták őket. Hagrid professzor beterelgette a diákokat, majd a hajó-konvoj megindult. Az óriás lemosolygott a mellette ülő, fekete hajú kislányra.

-Ugye milyen szép ez a Roxfort?

A kislány bólintott, szemét le nem véve az elé táruló gyönyörű látványról. Az időközben leszállt este bársonyos, királykék ujjai körülölelték a gyönyörű, ezertornyú építményt. Ablakai meleg fénnyel ragyogtak, hívogatva, boldogságot ígérve. A lány arra gondolt, inkább lenne a helye a csillagok között, olyan fenséges, olyan gyönyörű.

Hagrid halkan felnevetett.

-Kivételes egy hely, az már biztos. – Próbált visszaemlékezni, milyen volt neki elsőre megpillantani a helyet, mely később az otthonává vált. Úgy rémlett, hasonló csodálat vett rajta is erőt.

A hajóhad besiklott egy barlangba, ahol nyitott ajtó várta őket.

Megérkeztek.

A csapat kikászálódott, és elindult befelé. Hosszú lépcsősorokon vezetett fel az útjuk, és, bár jó öt percen keresztül sétáltak, egy hang sem hagyta el a szájukat. Az ismeretlentől való félelem, és egy fura megilletődöttség, melyet a hely monumentális volta váltott ki, csomót kötött mindegyikük nyelvére. Végül egy ajtóhoz értek. Hagrid visszanézett rájuk.

-Tudja mindenki, hogy most mi következik? Jó. Hát akkor sok sikert, – és kitárta az ajtót. Vezetésével mind a húszan libasorban beáramlottak a terembe, száz meg száz kíváncsi szempár által fürkészve. Négy hosszú asztal állt a teremben, meg még egy, azokra merőlegesen. Ez utóbbi elé vezette Hagrid a megszeppent gyerekeket. Egy egyenes derekú, szigorú tekintetű idős hölgy felállt, amire elült a terem izgatott zsibongása.