Vetrushka - egy Harry Potter fanfiction

2. fejezet

-Megkérnék mindenkit, hogy csendesedjen el! Köszönöm! Sok szeretettel üdvözlök mindenkit itt, az egyes számú üvegházban. Longbottom professzor vagyok, és én tanítom a gyógynövénytant az iskolában. Most sajnos nincs idő arra, hogy mind bemutatkozzatok nekem, de biztos vagyok benne, hogy nem is olyan sokára mind megismerjük egymást. Addig is, ha nincsenek kérdések, szeretném ismertetni az órák rendjét, illetve néhány fontosabb biztonsági szabályt...

Pavlina elkalandozott. Nehezére esett a koncentráció – előző éjszaka nem sokat aludt. Feszélyezte a négy másik lány, akivel a hálótermet megosztotta, feszélyezte az, hogy különös akcentusú csivitelésükből sokszor egy szót sem értett, de elsősorban egyszerűen honvágya volt. Belegondolni, hogy a papa olyan nagyon messze van... Pavlina igyekezett felnőttként kezelni a dolgot, de még néha így is elködösült a szeme, ha az otthoniakra gondolt. Ettől pedig szégyellni kezdte magát, ami csak arra volt jó, hogy még inkább elszeparálódjon szobatársaitól.

Már most érezte, hogy nem tartozik közéjük. Pedig még 24 órát sem töltött itt.

-Kisasszony? Jól érzi magát? –kúszott be Longbottom professzor hangja a kislány fülébe. Pavlina nagyokat pislogott, és meglepetéssel konstatálta, hogy rajta kívül mindenki, párokba rendeződve megállt egy-egy különös kinézetű zöld valami mellett.

A kislány feje pipacspiros lett, és lesütötte a szemét.

-Elnézést,- mondta, és arrébbsietett. A professzor újrakezdte mondókáját.

-Hé,-sziszegett valaki a lánynak.-Erre gyere, nekem még nincs párom.

Pavlina megkönnyebbülten, ám még mindig rózsaszínes árnyalatú fejjel sietett a hang irányába. A fiú, egy Mardekáros, széles vigyorral nyújotta felé a kezét.

-Charlie vagyok, Charlie Bubbs. Te meg Pavlina, ugye?

A lány bólintott.

-Tudtam,-dicsekedett a fiú.- Nagyon jó a memóriám. Képzeld, a süveg tegnap még fontolgatta is, hogy a Hollóhátba tesz... De én inkább úgy voltam, hogy legyen a Mardekár, mert érted, mi abban a poén, hogy mindenki folyton tanul? Érted, akkor meg kell erőltetni magad, ha te akarsz lenni a legjobb...

Pavlina somolygott. Most már értette, hogy a pergő beszédű, dundi fiú miért a Mardekárba került. Bármilyen zavaró is volt ugyanakkor az ömlengése, legalább Pavlinának nem kellett beszélnie, ami neki pont megfelelt. Arra volt a legkevésbé szüksége, hogy most még az akcentusa miatt is kifigurázzák.

Az óra hamar véget ért. A lány megnyugodott, hogy ez az óra sem lesz olyan óriási kihívás, hiszen az első feladatot – a közönséges kerti dumasaláta újraültetését - gond nélkül megoldotta. Házi feladatnak is csak két bekezdés átolvasása lett feladva. Kész felüdülés.

A többi óráról ezt nem mondhatta el. Átváltoztatástan után, melyet maga az igazgatónő tartott, zsongott és tompán fájt a feje, mert abból a fránya gyufából sehogy sem akart tű lenni. Kisebbfajta migrénje tovább fokozódott a bűbájtan, a bájitaltan és a sötét varázslatok kivédése órák során. Nem csak a sok új információval és az új környezettel kellett megküzdenie, de bizony idegen nyelven végigcsinálni az egészet különösen nehéz volt. Ebédre nem is evett semmit, sőt, be sem ment a nagyterembe – se étvágya nem volt, se energiája a barátkozásra. Helyette leült egy lépcsőfordulóba, és fejét a térdén pihentetve, csukott szemmel próbált erőt gyűjteni. A gondnok macskája, aki mintha egész nap utána loholt volna, felugrott az ölébe, és nagy erőkkel dorombolni kezdett. Ez kicsit megnyugtatta a lányt.

A nap végeztével már olyannyira fájt Pavlina feje, hogy gátlásain erőt véve odalépett a Griffendél klubhelyiségében egy ismeretlenhez.

-Bocsánat,-kezdte az előre jó begyakorolt szöveget.-Meg tudnád mondani, hogy hol van az orvosi szoba?

A vörös hajú fiú kedvesen rámosolygott.

-Elmagyarázni túl bonyolult lenne. De tudod mit, ráérek, elkísérlek!

Kiléptek a folyosóra.

-Nem hiszem, hogy találkoztunk volna. Hugo Weasley vagyok, és örülök, hogy megismerhettelek.

-Pavlina Krum.

A fiú halkan felnevetett.

-Ezt viszont már tudtam, hála annak a tuskó Colinnak. Nehogy magadra vedd, bármit is mond – az apja, Oliver Wood, professzionális kviddicsező, ezért szegény fiú kicsit megszállott. Ő is játszik, a mi csapatunk őrzője, és szinte kizárólag ezzel foglalkozik. Gyűjti a Híres Kviddicsezők Akciókártyái-t, tudod, azt, aminek édesapád az emblémája. Bocsásd meg neki, javíthatatlan fanboy.

Pavlina megvonta a vállát.

-Nem érdekel, mit mond.

Hugo hahotázni kezdett.

-Ez a jó hozzáállás! Amúgy meg nyugodj meg, nem te vagy itt az egyetlen celebcsemete – Harry Potternek és Ginny Weasley-nek idejár az összes gyereke, aztán senkit sem érdekel. Egy idő után lecsendesedik majd ez a hype, ami körülötted van.

-Te pedig Hermione Granger fia vagy. – mondta halkan Pavlina.

-Nos, i..igen,- hebegte Hugo,- de ez mellékes. Nézd, megérkeztünk. Ez a gyengélkedő.

Pavlina megköszönte a segítséget, és besietett a gyengélkedőbe. Madam Leeds, a gyógyító, hamar elmulasztotta fejfájását. Kedves, fiatal nő volt, még alig pár éve kezdte el a munkáját. Pavlina azonnal bízni kezdett benne, így meg merte kérdezni, honnan tud seprűt kölcsönözni. Madam Leeds cinkosan rákacsintott, mondván, hogy legálisan sehonnan, hiszen még csak elsős, de egy fél órácskára kölcsön tudja adni a sajátját, feltéve, hogy Pavlina megígéri, nagyon vigyáz magára.

Megígérte. Perceken belül már kint is volt a kastélyból, s csak szelte a levegőt. Ő nem azért röpült, amiért az apja – annak lételeme volt a seprű, s inkább érezte magát otthon a felhők közelében, mint lent a földön. A lány viszont se itt, se ott nem találta a helyét... Neki inkább azért kellett repülnie, hogy kiszabaduljon mindabból a görcsös visszafogottságból és beteges félénkségből, ami körülvette. A seprűn megsemmisült – ott ő nem volt se félénk, se zárkózott, de még Pavlina Krum sem. A levegőben ő Vetrushka volt, ahogy apja mindig szólította – egy vércse volt, kötelékek és tulajdonságok nélkül. Egy fogalom volt csupán. Egy elsuttogott szó.

Vetrushka.

De egyszer a felhőkből is le kell szállni. Szomorúan konstatálva, hogy a fél órának vége, Pavlina kizökkent e különös transzból, s felfrissülve, békésebb lélekkel vitte vissza Madam Leedsnek a seprűt. Az sokat tudóan mosolygott a kislány kipirult arcára pillantva, s mind bizonyosabbá vált abban, hogy néha egy kis szabályszegés jobb gyógyszer, mint bármilyen bűbáj.