A történet középpontjában egy 17 éves Lisa nevű lány áll. Egy amerikai kisvárosban él, tipikus átlagos tini. Vagyis tini volt, amíg egy nyaralás alkalmával át nem élte élete legszörnyűbb élményét. Amelyből még most sem sikerült 100%osan kigyógyulnia...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
És ekkor ébredtem fel... Mikor kinyitottam a szemem akkora meglepetés tárult elém, hogy azt hittem megint elájulok...
Nagy zsivajra ébredtem. Olyan elgyengültnek érzetem magam, hogy csak egy pillanatra nyitottam ki a szemem és akkor is csak árnyékokat láttam... De hirtelen megismertem, azt az átható vanília illatot ami eltelíti az orromat. De honnan jön? Csak képzelem? Ez a valóság lenne?
Mintha kissé rázkódnák, de nincs erőm ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Félek felébredni, félek a valóságtól, ami most körbevehet. Félek az illat tulajdonosának közelségétől... Ilyen gondolatok zakatoltak az így is lüktető, sajgó fejemben. Már világossá vált, hogy elájultam és nem a könnyeim húztak sötét függönyt a valóság és a lelkem közé.
Már minden csendesebb, valami hideg ér az arcomhoz. Felriadok. A hirtelen kinyitott szemeimbe beleviharzik fény, szinte már fáj. De nem annyira mint a látvány ami fogad, amikor a szemem már hozzászokott a fényhez. Nem ábránd volt az isteni vanília illat. A viselője felém hajolva vizsgálgatja, hogy jól vagyok-e. Majd meglátom Emma nénit, a suli orvosát. Már hol vagyok és az is világos, hogy kihez tartozott az egész arcomat beterítő hideg kéz. Ahhoz aki miatta a földre zuhantam, ahhoz aki a suli túlsó felébe cipelt és ahhoz akit ébredésemkor először megláttam. Maxhez...
Emma néni arrébb tolja Maxet, hogy hozzám férhessen. Elkezd kérdezősködni:
- Édeském meg tudod mondani a neved?
- Lisa Mayer.
- Anyukája neve?
- Adaline.
- És hogy érzed magad kedveském?
De erre én már nem is tudtam hirtelen válaszolni. Mivel csak arra tudtam koncentrálni, hogy Max már elhúzta a csíkot. Ugyan úgy mint akkor... Igen, van ami nem változik.
A nap folyamán semmi érdekes nem történt, miután Emma néni utamra engedett még bent töltöttem 2 órát, hogy ne legyen sok a lemaradásom. De az idő alatt is csak arra tudtam gondolni vajon mi történhetett. Az 1. óra után a barátaim lerohantak. Legalább 10 percen keresztül hallgattam, hogy miért vagyok még bent és,hogy nem akarják, hogy újra a kórházban kössek ki.
- Befejeztétek a monológjaitokat?- kérdezem tőlük, bohókásan.
- Igen. - hangzik mindnyájuktól unottan.
- Megint átélted?- kérdezi Anna óvatosan egy pár perces szünet után,látom, hogy a többiek is ezen kattognak. De egyikük sem hozta fel, mert pontosan tudják milyen nehéz nekem erről beszélni, vagy csak rágondolni. Hiszen még mindig nem vagy túl rajta... Ezen nem igazán ehet túl lenni....
- Nem, ez csak egy jó emlék volt. - Mondom. Látom rajtuk, hogy megnyugodtak valamennyire, de engem megint elfogott a levertség hiszen eszembe jutott...
