A tengerig

A kezdetek

Szar, ha a szüleid elválnak tizenhárom év boldog házasság után. Mondjuk manapság szinte minden második gyereket egy szülő vár haza az iskolából. A tizenegy éves húgomat eléggé megviselte; Sophie teljesen maga alatt volt. Nem akart senkivel sem beszélni, apa és anya pedig halálra aggódták magukat. Kellet neki pár hónap, amíg lerendezte magában a dolgokat, és végül visszatért közénk. Nem mondom, én sem örültem annak, hogy a családunk ketté szakad, de apa minden hétvégén elvitt minket valahova, néha még hétköznapra is beiktatott egy-egy programot. Szóval nem volt megszokhatatlan ez az állapot, legalábbis nekem. A lényeg- amiért bevezettelek titeket a magánéletembe-, hogy apának bűntudata lett Sophie miatt, és kitalált valamit, amivel kiengesztelhet minket. Ez a valami pedig nem más volt, mint egy Olaszországi körutazás. Épp Facebookon tevékenykedett, amikor talált egy oldalt, ahol különféle csoportos utazásokat kínált fel egy eléggé ismert utazási iroda. Előreutalta az összeget, megbeszélte anyával a dolgokat, megvette a repjegyet, és mire észbe kaptunk volna, már Rómában egy bevásárlóközpont parkolójában találtuk magunkat reggel öt órakor. Innen indult ugyanis a mi hatalmas, fehér buszunk. Apa és a húgom szóba elegyedett a többi utassal, akik velünk együtt várták, hogy a jármű betolasson a parkolóba, én pedig jobbnak véltem, ha a csomagokat őrzöm. Szememmel végigpásztáztam a kisebb tömegen, negyven fő köré tettem a tippem. Legfőképp idős néniken és fiatal párokon akadt meg egy szemem, majd észrevettem egy körülbelül velem egyidőst.

Dús haja volt, ami a kék gyönyörű árnyalatában pompázott, szeme sötétbarna, majdhogynem fekete. Kisebb volt nálam, talán tíz centivel. A tűző nap ellenére fekete pólót viselt, amit apró, vörös rózsácskák borítottak díszítésképp, lábát farmer borította, lábbelije pedig szintén fekete nike cipő volt. Már vagy három perce őt vizsgálgattam, mikor egyenesen rám emelte tekintetét, és kirázott a hideg.

-Üdvözlök mindenkit- szállt le a buszról- ami időközben csak betolatott- egy szőke, vállig érő frizurájú, mosolygós nő- Én lennék az önök idegenvezetője ebben a pár napban. A nevem Amanda Még mielőtt felszállnánk a járműre, had említsek meg pár dolgot. Először is...- kezdte el mondandóját. Konkrét, lényegre törő volt. Nem véletlenül dolgozik ebben a szakmában.- ...És most elmondanám az ülésrendet, amit a maguk beleegyezésével készítettem.- A micsodát?! Apára néztem, akin teljes mértékben látszott, hogy tudott erről. És annyi szent, hogy Sophie mellette fog ülni, szóval tuti egy néninek a gyerekkorát hallgathatom egész úton- ... Bal oldalt a tizedik sor, Lee Artmenson és Eliot Parker- szóval nem egy nénike, hanem egy öregember. Szuper. De ki lehet az az Eliot Parker. Apa felém bökött, mire mérgesen meredtem rá.

-Nyugi. Nem hogy örülnél, hogy egy korodbelivel kell eltöltened ezt a pár órát- magyarázkodott, mire lefagytam. Akkor most a kékség mellett fogok ülni? Irányába fordultam, és észrevettem, hogy engem nézett. Rámosolyogtam, gondolván jó lesz ez egy kezdőlöketnek, de gesztusomra elkapta fejét. Mi baja van ennek?

-Akkor kérnék mindenkit, hogy kezdjenek bepakolni a csomagtérbe majd felszállni a buszra!- mondta Amanda, mikor befejezte az ülésrend felolvasását. Apa intett, hogy Sophieval elintézik a bőröndöket, én meg amilyen gyorsan csak tudtam, felsprinteltem a járműre. A motort már egy ideje járatták. Eliot még lent pakolt a szüleivel, ennek hála győzedelmesen elfoglalhattam a belső ülést. Lábam közé hajítottam fekete hátizsákomat, ami kettő szendvicset, egy mentes vizet, a telefonomat egy fülhallgatóval és egy útikönyvet tartalmazott.

Ablak mellett sokkal jobb ülni, hisz az utazás is izgalmasabb, ha szemmel kíséred a tájat, amin végig utaztál. Emellett hajlamos vagyok arra, hogy hányingerem legyen egy hosszú út alatt, és a bámészkodás sokat segít ennek megelőzésében. És azt senki se szeretné, ha fél órával elindulás előtt meg kellene állni, csak mert rosszul lettem.