A tengerig

1. A tenger

Eliot szemszöge

Sajnálom a szüleimet. Nem nagyon örülnék a helyükben, ha egy olyan szerencsétlenségért kellene felelnem, mint amilyen én vagyok. Kezdjük azzal, hogy sosem voltam valami beszédes ember, ennek köszönhetően sosem találtam meg igazán a saját társaságomat. Az általános iskola még elviselhető volt, de a gimnázium maga volt a pokol. Minden azzal kezdődött, hogy vitaszakkörön megismerkedtem egy-egy évfolyammal felettem járó sráccal, Rahellel. Sokat segített nekem a szakkörön, számtalanszor felkészített a versenyekre, és néha-néha jókat beszélgettünk. Volt egy időszak, mikor teljesen elmúlt a szorongásom is. Azt hittem, hogy végre megtaláltam azt az embert, akivel boldog lehetek. Majd rájöttem, hogy ez több, mint egyszerű barátság, és egy délután szerelmet vallottam neki. Akkor még nem tudtam, hogy hatalmas hibát vétettem. Ugyanis Rahel mindenkinek beszámolt az esetről, és nevetség tárgyává váltam. Sőt! Még annál is vészesebb volt a helyzet. Összesúgások, engem szidó levelek, gyilkos pillantások, pofonok. Ebből álltak a mindennapjaim. Majd mikor egy nap annyira megvertek, hogy kórházban kötöttem ki, anyának és apának betelt a pohár. Így lettem magántanuló. Ennek hála nem bánthatott senki, viszont emiatt elszállt a remény, hogy valaha is lesz legalább egy igaz barátom.

Ez az út meglepetésképp ért. Mikor megtudtam, hogy a szüleim befizettek egy csodálatos nyaralásra, elsírtam magam. Tudtam, hogy nem érdemeltem meg. Viszont ha elutasítottam volna, az nem lett volna fair velük szemben, akik ennyire szeretnek. Bárcsak kitörölhetném magamat az életükből. Biztos vagyok benne, hogy boldogabbak lennének. Nem akartam élni. Hisz csak fájdalmat tudok okozni másoknak. Legalábbis ezt gondoltam, amíg nem találkoztam Leevel.

-Gyere!- rohant előre, mire én szorosan ballagtam mögötte. A mobilházunk nagyon közel volt a tengerhez, az ablakból látni lehetett a foszlányát. Az épület fehér volt, négy fokos lépcső vezetett a fából eszkábált teraszra, ahol egy asztal pihent egy pad társaságával. A terasz korláttal volt körbe kerítve. Fehér volt a fal, nemcsak kívül, de belül is, a tető pedig hawaii stílusú volt. Nagyon tetszett. Lee kinyitotta az üvegajtót, majd a kulcsot az ajtó mellett lévő falba helyezte, amin szintén egy kulcslyuk tátongott. Ekkor meghallottuk a generátor hangját, és bekapcsoltak az elektronikus dolgok. Valószínűleg ez a módszer arra szolgálhatott, hogy csak akkor fogyasszunk áramot, ha itt tartózkodunk. Ötletes, meg kell hagyni. Bevittük a bőröndöket, majd körül néztünk. Volt egy kisebb méretű konyha hűtővel, mikróval, tűzhellyel, még kávégép is volt. A nappaliban egy fekete kanapé volt, a falakon pedig festmények, melyek a tengert ábrázolták. Volt egy Tv is, kár, hogy csal olasz adók voltak elérhetőek. A fürdőszoba sem volt valami hatalmas, pont elfért benne egy csap, egy wc és egy zuhanykabin. Na és ekkor vettük észre, hogy egy hálószoba van. Ez még nem olyan nagy gond, de amikor szemem felfedezte a hatalmas francia ágyat, elakadt a lélegzetem, és átmentem paradicsomba. Nem, nem, nem! Én nem alszok vele egy ágyban, az már biztos.

-Majd alszok a kanapén- tette kezét vállamra megnyugtatásképp.

-Nem kell! Mármint majd én alszok ott, nem kell miattam ilyen áldozatot hoznod- hadarom alig érthetően, mire felnevetett.

-Áldozatot? Ez csak egy ágy. Egyébként is, koránkelő típus vagyok. Hidd el, jobb, ha tiéd lesz a háló- mosolyog rám, mire a szívem hevesebben kezdett kalapálni. Nem, Eliot! Nem szerethetsz belé, azzal mindent elcsesznél!

-Köszönöm- nem szoktam meg, hogy mások ilyen kedvesen bánnak velem. És nem is akartam megszokni, mert ha valaha is történik velem valami jó, az egy idő után úgyis elmúlik. Ez történt Rahellel is. És nem akarom újra átélni azt a kínszenvedést, azt a gyötrődést, amibe magamat taszítottam a naivitásom miatt. Ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy közel engedjek akárkit is magamhoz.