Hatan voltunk. Most egyedül vagyok. Ennyit tudok, másra nem emlékszem. Ami most a szemem előtt van az a munkám véghez vitele, annak érdekében, hogy ez így is maradjon.
Mint mindig, most is a monoton módon végig megyek a sötét, bajlós úton amit már olyan jól ismerek. Egészen a fehér ajtóig. Kinyitom és belépek valahova. Hogy hova az mindig egy rejtély. Most épp egy kórházi szobába. Jártam már itt, ebben a szobában, de nem tudom kinél. Elfelejtettem.
Egy 20 éves kishölgy fekszik ebben a szobában. Vállig érő, egyenes szálú, világos barna haja kócosan terül szét a párnáján. A jobbján egy fiatalabb lány ül, épp a kezét szorongatja és sír. Hasonlítanak, talán testvérek. Melléjük léptem.
- Nakisha Collins - szólítottam. Megrebegtek a szemhéjai, majd lassan kinyitotta őket. Felnézett rám, szemei rögtön tágra nyíltak.
- Gwaaahh! - kiáltotta miközben lefordult az ágyról, majd elmászott a falig és lábait átkarolva a kezével nézett rám.
Megijedt? Nagyszerű.
- K-k-ki a...f-fene vagy? - kérdezte riadt tekintettel. Akárcsak, mint aki szellemet látott.
- A Kaszás - feleltem. Kristály kék szemei még nagyobbra nyíltak, ajkait kissé eltátotta.
- A-akkor te... É-é-én m-most meg fogok h-halni? T-te meg f-fogsz ölni?
- Micsoda? Miért tenném? - kérdeztem meglepetten.
- A-a kaszás n-nem elviszi az e-embert a halálba? - de nem megöli, micsoda tévhit, már nem is csodálkozom, hogy így megijedt szegény.
- Elkísérlek, igen, de nem öllek meg. Akitől félned kell az nem én vagyok. Én foglak védeni az utadon, hogy biztonságban átérj.
- Á-át? Hol?
- A hetedik kapun.
- A he-...Mii? - nézett rám összezavarodva.
- Út közben elmesélem. Most pedig, indulhatunk? - nyújtottam felé a kezem.
- In-... Hova? - az előbb mondtam el.
- A hetedik kapuhoz.
- És ott mi van?
- Nem tudom, már nem emlékszem.
- És ha nem akarok menni? - kezd bátorodni, már nem dadog.
- Akkor viszlek. Véleményem szerint ha magadtól jössz az mind kettőnknek egyszerűbb.
- N-na jó, ez csak egy vicc, ugye? - nevetett idegesen, majd felállt és beletúrt kócos hajába. - Tuti Kevin fizetett le, hogy rám hozd a frászt és... - hagyta félbe a mondtatot mikor körbe nézett. - Miért vagyunk a kórházban?
- Nem tudod? Karambolóztatok, amikor az a bizonyos Kevin Herison előzni próbált a motorjával.
- M-mit nem mondasz... - suttogta újból riadt tekintettel.
- Indulhatunk? - türelmetlenkedtem. Nem szeretek sokat időzni a fehér ajtón túl. Minden emlékeztet valamire csak éppen nem emlékszem mi mire. Kellemetlen egy érzés.
- Várj már! És mi lett Kevinnel?! - kiáltott rám hirtelen.
- Ő akkor meghalt, te pedig kómába kerültél. Mehetünk?
- Ne... Ne, ne, ne, nem lehet! Nem lehet. Ez nem igaz - mondogatta majd sírva visszacsuklott a padlóra. - Ez nem igaz.
Ahh, igen, ezért nem emlékszem semmire.
- Szerinted hazudnék? Megbüntetnének ha azt tenném.
Vártam egy ideig, hátha abba hagyja a sírás, de nem csitult. Fogalmam sincs mit kéne most tennem. Odamentem, leguggoltam elé, megfogtam a két csuklóját és talpra állítottam. Rám szegezte kisírt, sértődött szemeit.
- Menjünk.
- Bolond vagy? Nem megyek sehova! - kapta ki kezeit a fogásomból és hátat fordított. - Gondolod nem veszik észre, hogy eltűntem? Különben is miért hinnék neked?
- Amint átlépünk az ajtón, rájössz, hogy nem tréfa az egész. Ezért kérlek, induljunk. - nyújtottam felé ismét a kezem.
- Hát te tiszta zakkant vagy! - fordult felém, majd hirtelen mögém szegeződött a tekintete.
- Ho-hogy lehet, hogy ott fekszem, amikor itt állok?! - mutatott a mögöttem lévő ágyra.
- Az ott a tested.
- Ez meg a lelkem, mi? - kérdezte cinikusan.
- Igazából, igen - feleltem, mire elnevette magát.
- Mint a béna filmekben ahol a csaj kómába esik és a lelke kiszáll a testéből és mindent lát és hall de őt nem látja, hallja senki és a...
- Fogalmam sincs miről beszélsz. - szakítottam félbe mielőtt beleélné magát.
- Az kicsoda? - nézett a lányra az ágya mellett.
- Nem ismered? - lepődtem meg.
- Szerinted kérdezném, ha tudnám ki az?
- Azt hittem, testvéred. Hasonlít rád.
- Nincs testv... Holly? Nem, nem lehet. 8 éve nem is találkoztunk. - motyogta, míg közelebb sétált és leguggolt mellé. - Ez Holly...de, hogy? És miért?
- Mennünk kéne.
- Jól van már, Zakkant! Legyen! Hiszek neked. És most? Meg fogok halni? - mordult rám.
- Lényegében már félig halott vagy. Most pedig menjünk - ismét felényújtottam a kezem.
- Jó - bólintott.
Már majdnem megfogta a kezem mire visszarántotta.
- Várj!
- Mi az már?! - kezdek bosszús lenni. A türelem nincs benne a szerződésben.
- Így nem mehetek sehova. Még a halálba sem. - nézett végig magán.
- Hogy?
- Ebben a kórházi göncben, illetve ahogy a testi magamat nézem olyan a hajam, mint Pompom - forgolódott, majd beletúrt a hajába.
- Pom...pom - ismételtem. Mi a franc az? És mi... Komolyan ez a legnagyobb baja mikor már fél lábbal a sírban van?! A Halálra esküszöm, nem értem mi jár a fejében, de biztos vagyok benne, hogy ez egy hosszú út lesz.
