Ilyen az élet

Mindennapi élet

Telefoncsörgésre ébredtem.
-Szia Sofie!
-Kelly! Fél öt van!-néztem az órámra-mi történt?
-hát....semmi. azt hittem te is ilyenkor kelsz.
-hát nem! Mikor látál engem fél hat előtt felkelni?- röhögtem a telefonba.
-soha....igazad van. Bocsi- mondta, majd letette. Igaz hogy a legjobb barátom, de azért néha kicsit idegesítő. Visszafeküldtem, aludtam egy órát aztán felkeltem. Felvettem egy farmert, egy bő pólót és a conversem. Barna hajam kiengedve hagytam. Miután elkészültem, indultam a buszmegállóba és mint mindig, bedugtam a fél fülembe a fülhallgatóm. Felszálltam a buszra. Egyszercsak egy nem kívánt hangot hallottam meg:
- Megint barátok nélkül McKinley?- fogta meg az egyik kapaszkodót Joshua Hale, a földkerekség legidegesítőbb és legbunkóbb sráca.
-Azt hiszed téged magadért szeretnek? Tudod....a suli diákjai bírják a pénzes elkényesztetett bunkókat- néztem rá
- Azért ülsz egyedül mi? Mert szegény vagy - döntotte meg kicsit a fejét.
-Nem vagyok egyedül. Itt van Kelly és ő ezerszer felülmúlja a te kis csicskáidat- feleltem mosolyogva
- Nem a csicskáim. És Kelly se számít. Csak egy barátod van és az is egy senki.
-Mintha te lennél valaki. - mondtam kicsit halkabban.
- Vagyok valaki. És ismernek is. Viszont rólad senki nem tud semmit. - mondta hangsúlyozva az utolsó mondatot.
-Nem. Egy senki vagy. Tudod kik a valakik? A tudósok, az orvosok, az asztronauták! Akik tettek is valamit a fejlődés érdekében és nem csak néztek ki a fejükből és röhögtek!- feleltem.
- Akkor mindenki senki? Te is senki vagy? Akkor amíg nem leszünk híresek és teszünk valamit ami megragad az emberek fejében nem is vagyunk senkik? -vágott vissza. Már kezdtem unni.
-Nem muszáj híresnek lenni, de legalább lehetne valamit csinálni a fejlődésért.
-Mindegy. Most lépek McKinley. - mentem vissza Eric-hez -közölte a nagyon fontos információt.
-Jhaj ne! Ne menj! - kiáltottam szarkasztikusan. Joshua leszállt a buszról és a suli felé kezdett sétálni. Nem volt mit tenni. Én is az iskola felé vettem az irányt.