loser club

first

Mint minden "normális" gimnáziumban itt, Derryben sincs máshogy a kilkkesedés. Vannak az igazán menők, a sportolók, a fekete ruhások és a lúzerek, azaz Jaedenék.

Hogy mi a baj Jaedenékkel?

Igazából semmi. Csak mindegyikük egy kicsit eltér a normálistól. Nehezen tud beszélni, másban hisz, mint a többség vagy éppen irtózik a betegségektől és a baktériumoktól esetleg csak rosszabbul lát és vastag lencséjű szemüveget kell viselnie. Azaz különlegesek. Csak mások ezt máshogy titulálják el. Azt hiszik azért, mert különlegesek fertőzőek, furák és legfőképp égőek vagy gázak. Pedig ez egyáltalán nem így van. Okosabbak a legtöbb odajárótól. Intelligensek és viccesek. Csak a sok ember, aki "undorodik" tőlük ezt nem veszi észre. Csak arra koncentrálnak, amiben eltérnek tőlük.

/Jaeden szemszöge/

- Jaeden, szívem elkésel!- nyitott be anya a szobámba egy mosollyal az arcán. Nehezen felültem és megigazítottam az este alaposan megcsavarodott fehér pólómat. Fáradt tekintettel ránéztem, mire csak rosszallóan megrázta a fejét.
- Nem kellett volna annyit olvasni az este! Látod, megmondtam! Fáradt vagy, de nincs mese! 20 perc múlva indulunk. Nem szeretnék feljönni még egyszer- azzal be is csukta maga mögött a szobám ajtaját. Lerúgtam magamról a takarómat és letettem a hideg padlóra a lábaimat. Gyorsan átbaktattam a fürdőbe és megmosakodtam. Visszafelé lekaptam az egyik térdnadrágomat a ruhaszárítóról és a folyosón menet közben magamra is ráncigáltam. Újra a szobámba forgolódva megkerestem a tegnap megtalált pólómat és a fejem nehezen áthúzva magamra kaptam. Vállamra csaptam az iskolatáskámat és lefutottam a sötét falépcsőn. A konyhába futva felkaptam egy almát és egy üveg vizet, majd rohantam is ki az ajtóhoz. Az előszobában felvettem az egyik régi fekete cipőmet és a kulcsom társaságában siettem ki a biciklimhez. Rendesen magamra vettem az iskolatáskát és kitoltam a járgányt a garázsból. Felpattantam rá és kicsit sietősen elindultam az iskola felé. Útközben még meg kellett állnom és meg kellett  megvárnom Finnt, míg kitolja a fenekét a lakásból és hajlandó lesz elindulni velem. Pár perc ház előtt való rostokolás után Finn jelnet meg az ajtóban egy diadalittas mosollyal az arcán.
- Mi-mi történt veled?- kérdeztem meg a mosolygó fiútól.
- Jaj, Jaeden, tanulj már meg beszélni! Amúgy meg semmi érdekes, csak jót röhögtem rajtad az ablakomból, amiért körülbelül fél percenként lested meg az órádat- tört ki hatalmas vihogásba és kicsit bizonytalanul lesétált a tornácukról. Még mindig nevetve megfogta a biciklijét és mellém gurult vele.
- Ez n-nem vicces Finn! I-inkább menjük, mert el f-fogunk késni, kérlek!- azzal elkezdtem tekerni a pedáljaimat és haladtam az egyetlen iskola felé itt Derryben. Nem sokkal később Finn is utol ért nagy meglepetésemre.
- Tudod, azon gondolkodtam, hogy lemehetnénk a bányatóhoz az este, hisz vége a hétnek és nem is kéne ma este megtanulni mindent, mert ráérnénk holnap vagy holnap után is. Na mit szólsz hozzá?- fordult felém és abban a pillanatban el is vágódott a biciklivel együtt. Egy nagy csörrenéssel vetődött a bicikli vas váza a kemény betonra, Finn pedig egy nem éppen kecses mozdulattal terült szét a fekete aszfalton. Gyorsan levágtam az út közepére a saját biciklim és barátom segítségére siettem. Kitekertem a bicikli alól és nagy nehezen, de felállítottam. Nyöszörögve és jajgatva megölelt és megkért, hogy vegyem magamra a táskáját, mert ő nem fogja tudni vinni. Mivel nem volt kedvem vele vitatkozni azon, hogy ő igen is tudná vinni a táskát, így eleget téve kérésének felkaptam magamra a táskát és újra felszálltam a bicajra, majd megvártam míg Finn is rendbe szedi magát és elindul velem együtt. Végül pont csengetéskor raktuk le kint a kétkerekű csodajárgányainkat. Lassan segítve a sérült Finn-nek felkecmeregtünk az iskola hatalmas lépcsősorán, majd köszönve az idős portásnak egyből az orvosi szoba felé vettük az utunkat. Az ajtó előtt megálltam és illedelmesen kopogtam. Az bűvös igen szócska után beléptem a barátommal az oldalamon a fehérre mázolt szobába. Elkísértem az ágyig, majd elengedtem és végignéztem, ahogyan az iskolaorvos lekezeli a sebeit és gondosan lekötözi őket. Nagyjából egy húsz perc alatt megvoltunk.
- Kérlek mond a neved- nézett rám az orvos. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, így Finn egyből közbevágott.
- Jaeden, Jaeden Lieberher. Nézze el neki nem tud még mindig beszélni- mosolyodott el a fekete hajú.
- E-ez nem i-igaz!- háborodtam fel. Mire Finn csak újra nevetni kezdett.
- Jól van fiúk nem kell itt veszekedni! Mivel már az óra közepén vannak a többiek, így fölösleges bekapcsolódni, mert nem értenétek semmi, így ezt az órát leigazolom mindkettőtöknek, de legyen bepótolva!- dorgált meg minket. Végül a kezünkbe nyomott egy-egy apró papír cetlit. Megköszönve a kedves gesztust, kiléptünk a szünetekben diákoktól hemzsegő folyosóra és leültünk a padra.
- Szóval kimegyünk a bányatóra?- nézett rám a göndör.
- M-most estél el, nem k-kéne otthon m-maradnod?- ütöttem lazán vállon.
- Jaj, hogy ez?-mutatott le a lábán elhelyezkedő hatalmas fehér kötésre, mire én csak helyeslően megráztam a fejemet.- Ez csak egy kis karcolás! Nem állít meg! Akkor?- erősködött tovább.
- A többiekkel m-mi van? Ők j-jönnek?- tettem fel a számomra igenis fontos kérdést.
- Nem tudom, de szerintem úgyis eljönnek- vont lazán vállat.
- Ha n-nem jönnek, én n-nem megyek!- jelentettem ki.
- Ne már! Most szívatsz? Olyan kis beszari vagy!- fordult el duzzogva tőlem.
- N-nem vagyok az. Cs-csak az veszélyes hely!- vettem az ölembe a táskámat és kivettem belőle a vizemet. Letekertem a kupakját és belekortyoltam a még hűvös vízbe. Ekkor Finn hirtelen megfordult és meglökte a kezemben lévő üveget és egy jó adagnyi rám borult.
- Hogy én még egyszer megfoglak folytani!- mordultam rá a fiúra és felálltam, majd megcsavartam a ruhám, hogy kijöjjön belőle a víz.
- Úgy bírom, hogyha mérges vagy nem  dadogsz. Ilyenkor olyan büszke vagyok rád!- veregette meg büszkén a vállamat.
- M-miért is vagyunk mi barátok?- fordultam felé nevetve, mire ő is mosolyra húzta ajkait.
- Na látod, ezt még én sem tudtam megfejteni a mai napig sem!- nevette el magát. E rendkívül boldog pillanatot csak az iskolai csengő zavarta meg. A diákok sokaságával kezdtek el kiszállingózni a folyosóra üresen hagyva a termeket. Hirtelen egy kéz ragadott meg hátulról, majd maga felé fordított.
- Cső- nyújtotta felém a kezét Wyatt - Veled meg mi lett? Finn?- fordult enyhén hátra a fiúra, aki éppen a többieknek ecsetelte, hogy hogyan öntött nyakon vízzel.
- K-ki más?- mosolyodtam el egy kicsit kínosan.
- Nem gáz, majd megszárad- legyintett egyet.
- Nem látta véletlen Aspent? Lógok neki egy bakelittel- paskoltam meg a táskámat, amiben az említett lemez lapult.
- Nem. Bár reggel talán az igazgatói előtt láttam álldogálni. Lehet még mindig ott van- mutatott el az igazgatói iroda felé.
- K-köszi- kaptam fel a táskámat a vállamra és már futottam is az említett helységhez. Átvágtattam a kisbolt előtt álló soron és felszaladtam a lépcsőn a tanárihoz. Illedelmesen kopogtattam ezen az ajtón is, majd beléptem.
- Jaeden, mi szél hozott ide?- mosolygott rám az egyetlen kedves tanár, Mr. Andrew.
- Csak a-azt szeretném tudni, h-hogy Aspen volt-e itt?
- Igen, bent van az igazgatónál. Ülj le és várd meg nyugodtam!- mutatott a székre, amin hamar helyet is foglaltam.