G r a v i t y F a l l s

VALAMIKOR EL KELL KEZDENI

Fandom: Gravity Falls
Páros: Bill x Dipper
Korhatár: 18+
    Terjedelme 5500 szó körüli,  ezt is 3szavas kihívás alapján csináltam
Mit ne mondjak, elég érdekes szavakat kaptam és meglehetősen keveset gondolkodtam rajta, hova is kéne beleillesztenem vagy milyen szituációba illene >< Végül azt hiszem meglett!!!
A három szó, amit a szövegben dőlt és aláhúzott formában találsz meg : életforma, cellulóz, gyöktörzs
   Története az Armageddon után játszódik, Bill és Dipper között igen szoros kapcsolat alakult ki, s Billnek a Rejtély Kalyibábak kell úgymond lakni, ami még jól is jön neki?

ʕ•̫͡•ʕ•̫͡•ʔ•̫͡•ʔ•̫͡•ʕ•̫͡•ʔ•̫͡•ʕ•̫͡•ʕ•̫͡•ʔ•̫͡•ʔ•̫͡•ʕ•̫͡•ʔ•̫͡•ʔʕ•̫͡•ʕ•̫͡•ʔ•̫͡•ʔ•̫͡•ʕ•̫͡ʕ

        Unott fejjel könyöklök az asztalon, s figyelem a fiút, aki előttem ügyködik valamin. Szegény, azt hiszi, hogy annyira okos, de ha csak fele annyit tudna, mint én, rájönne, az emberiség közel sem értelmes. Folyamatosan bámulom. Elég vicces, ahogy próbálkozik, de nem hibáztathatom, ő csak segíteni akar.
      Pár csendes és kevésbé izgalmas óra után felállok, és kifele indulok. Mielőtt még elhagyhattam volna a szobáját, tettem egy száznyolcvan fokos szöget. Azonnal felkapta fejét és zavarodott tekintetekkel meredt rám.
- Elmész?
- El. Olyan unalmas az életformád!
- Miért is? Mert nem érek fel Őnagyságához? – pimaszos mimikával fokozza a helyzetet. Elmosolyodik, és szép lassan elindul felém. Ahogy azokon a csinos lábakon lépdel felém, valamilyen különös érzés fogott el, szétárad bennem, és önkénytelenül is vigyora görbül a szám. Annyira elbambultam, hogy észre se vettem Dipper közelségét. Megölel. Karjait körém zárta, én meg természetesen viszonzom kedvességét.
      Nem tudom, mi történhetett vele, de iszonyúan bújós mostanában, amit őszintén bevallok, meglehetősen élvezem. Arcát mellkasomnak dönti és szíve egyre hevesebben ver.
- Amúgy... Elfelejtettem szólni, de Ford kérte, hogy látogasd meg. Valami feladatot szeretne neked adni – hangomra felfigyel és egy grimasszal minden érzését kiveszem ezzel kapcsolatban. Az a kedv, ami benne van, körülbelül annyi, amennyi bizalmam van az emberek iránt, azaz, semmi.
- Azt nem mondta, miért? – száját összehúzza és édes hangon, már majdnem morogni kezd.
- Hm... Tudod, annyira bízik személyiségemben, hogy azt is megengedte, hogy szabadon sétálgassak az univerzumok között, s tegyek az, amit akarok.
- Én meg egy világsztár vagyok – forgatta szemeit és szökkent a kijárat fejé – nem jössz?
Megvonom vállam, nyújtózom, és mint egy kutya, követem le a nyikorgó és régi lépcsőkön. Vonszolom magam Dipper után, de nem hinném, hogy Stan engem is szívesen látna ott, így megállok az automata előtt és egy tapodtat se mozdulok.
- Menj csak, én itt megvárlak.
- Biztos?
- Csak téged hívatott. Megleszek addig.
- Ha a világuralomra törekedsz, míg lent leszek, feljövök és kinyírlak – A kedvesség árad belőle, de ez megszokott kettőnk között (nem mindennapos, de a sötét időknek köszönhetően, néha becsusszannak a beszólások). Azzal el is tűnik. Nagyon vicces. Azzal a tervvel már réges-régen lemondtam.
   
     Eltelik 10, lassan már 15 perc, de semmi. Egyszer csak csillámáradat hull rám. Váratlanul ért, de egyből tudtam, hogy Mabel az. Nincs még egy ilyen személy a közelben, aki ennyire debil lenne.

- Bill! Láncra vagy verve? – Semmi kétség, ez ő.

- Mit akarsz?
- Kikérdezni! – telepedik le mellettem – Lenne pár kérdésem, de nyugi, nem foglak kisminkelni. De ha akarod...
- Nem, tökéletes vagyok anélkül is!
- Francba. Na, nem ez lenne az. Csak egy kérdés és ígérem, hagylak.
- Beszélj érthetőbben – nem nézek rá, egyfolytában a titkos ajtó vonja el a figyelmem és a gondolat, hogy nemsokára végezhetnek. A föld kezd kényelmetlenné válni, de meg sem fordult bennem az a gondolat, hogy elmozduljak helyemről. Lábaimban már alig van vér, ami különös, mert amióta ebben a testben uralkodok, azóta korlátozott lettem. Érzek fájdalmat, viszont ezzel együtt szeretetet. Azt hiszem.
- Jó – kicsit mintha zavarban lenne, vesz egy mély levegőt és a csillogó szemeivel közel hajol arcomhoz – Lefeküdtetek már? - a kérdés nagyon váratlanul ért.
- Nem rád tartozik – még mindig a kiöregedett automatát vizsgálom, s ezt könnyen megválaszolom. Ami nem tartozik rá, arról nem is kell tudnia. De azt bevallom, hogy nem. Igazán azt se tudom, hogy együtt vagyunk e, vagy egyáltalán hogy is működik. Időnként elcsattan egy csók, esténként együtt nézzük a tévét, mikor már mindenki alszik, de nem tudom.
- Tudtam én! Félsz bevallani, hogy nem történt semmi, mert gyáva vagy e téren – neveti el magát. Ekkor már felé fordulok és 'mindjárt megöllek' pillantással le is csillapítom a túlságosan is felpörgött lányt.
- Mabel. Ha nem fejezed be, elküldelek a legtávolabbi univerzumba, de vissza nem hozlak.
- Jó befogom – s kilépett az ajtó mögül testvére.
- Itt is vagyok. Öhm... Mi folyik itt? Lemaradtam valamiről? –szemei köztem és Mabel között ingázik, én meg se szólalok, csak elegánsan felkelek és kilebegek a bejárati ajtón. Semmi kedvem sem volt ott maradni.
- Belé meg mi ütött?
- Csak beszélgettünk egy kicsit. Most viszont mennem kell. Szia.
- Szia.
      A külvilágba kijutva egy távolabbi padot választottam és a kellemes délutáni napfényben leülök. Majdnem olyan szép, mint a világ, lángokba borulva. Sóhajtok fel. Ahogy sejtettem, Dipper egyből utánam jött.
- Valamin megsértődtél?
- Nem.
- Akkor Mabel tett valamit. Mit mondott neked?
- Semmit.
- Tudnál velem normálisan kommunikálni? Kezdesz az agyamra menni – szempillantások alatt halkabban beszél és karjait összefonja mérgében.
- Most is azt csináljuk, nem?
- Aaw... - fejet fogva igyekszik nyugtatgatni magát – Fárasztó vagy. Visszamegyek a szobámba.
    Elhagyom kényelmes helyem és hátulról letámadva megölelem, és fejem vállán pihentetem. Beszippantom tipikus és édeskés illatát. Senki sem mozdul, meg se szólal, mintha csak az idő állt volna meg, hisz lehetséges, nem?
- Mit mondott? – töröm meg a némaságot.
- Kellene neki egy kis cellulóz. Elkísérsz? – bólintok, szempillantások alatt már a karjaim között van, s jó erősen magamhoz szorítom, megcélozva a padlásszoba ablakát, melyen igen könnyen átjutottunk. Kevesebb, mint fél óra kellett a gondos pakoláshoz. Lombikok, mérce meg a többi...
       A kis kiruccanásunkhoz megkaptuk az autót, persze a hatalmas felelősséggel is. Behuppanok az előülésre. Nagyon nagy tevékenységet folytatva (ami a kifele bámulást takarja), elálmosodtam. Nagyon érdekes a kilátás, igazán magával ragadó. Fa. Fa. Fa és a változatosság kedvéért, fa.
- Mindjárt ott leszünk – mosolygott rám. Biccentek. Két kanyart követően meg is állunk és egy gyönyörű szép helyen, mind a ketten kiszállunk a járgányból – Maradj itt nyugodtan és pihenj, addig én elintézek mindent, nem lesz semmi gond.
- Nem azt mondtad, hogy kellek?
- Megoldom – ekkor már a magasba nyúló fák felé veszi az irányt. Nem mondok ennek ellent, mert fáradtnak éreztem magam, nem is fizikálisan, hanem inkább mentálisan. Ezért inkább úgy döntöttem, szótfogadok neki és visszaszállok, majd erősen elgondolkodok azon, amit ma beszélgettünk Mabellel, hogy hogy jutott ilyen az eszébe. Lefeküdni? Vigyorodok el és elképzelem, ahogyan előttem áll egy alsógatyába és kiabálna velem, hogy ne nézzem, meg forduljak el. Vicces lenne. Ezeken merengve, ezer meg ezer új kreatívabbnál kreatívabb ötletjutott eszembe, s közben elnyomott az álom.
     Hirtelen bevertem fejem. Mi a fene folyik itt? Kinyitom szemeim és látom, hogy haladunk az úton.
- Dipper? Végeztél?
- Igen. Megvan ami kell. Jól aludtál?
- Azthiszem... - habozok, majd kiegyenesedek. Rohadtul elfeküdtem a hátam. és a nyakamat is.
- 3 perc és otthon vagyunk.
- Nahát, ennyire elszundítottam? Miért nem keltettél fel?
- Nem éreztem szükségesnek, meg olyan ártatlan vagy, mikor alszol – egyből arcához teszi felesleges kezét és kuncogni kezd, természetesen rajtam.
- Igen, szerintem is ennyire vicc...
- Csitt! – minden olyan gyorsan történt. Mutatóujja egyik pillanatról a másikra ajkaim előtt terem.
- Ezt miért?
- Most ébredtél fel és általában ilyenkor össze-vissza beszélsz!
     Mikor visszaértünk kiindulóhelyünkre, megbeszéltük, hogy odaadja bácsikájának a cellulózt és azonnal jön fel hozzám a szobába. Kényelmesen elhelyezkedtem, törökülésbe tettem lábaim, majd röpke pillantást vetek az időre. Két órája várok itt egyedül, végül elhatározom, hogy kimegyek sétálni. Ezzel semmi problémát nem okozhatok. Ez jól is jött, mert sétálás közben, egy furcsa kőre leszek figyelmes, melyen a napnak utolsó sugarai millió fele áradnak szét. Közelebb megyek hozzá. Kívülről átlagosnak látszik, de közel sem az. Egy egyszerű kő nem képes ilyesmire, így felveszem és megtörlöm, de semmit se változott. Erőmmel kettétöröm és benne két egyforma sárga ásvány tündöklik. Mikor jobban szemügyre veszem, rájövök, hogy miért tört meg rajta a napsugár. Ha belülről nézzük, átlátszó, s valószínűleg nem is a burkon, hanem az ásványokon haladt többfelé a fény. Érdekesnek találom, ezért fogom és hazaviszem, megmutatni mindenkinek, mivel ki nem örülne, ha egy teljesen átlagos nap ilyen kincsre bukkan az ember. Azonban azzal nem számoltam, hogy későn érkezek meg.
        Az egész házra sötétség borult. A lehető leghalkabban fellopózok és először is bekukkantok a résnyire nyitva hagyott faajtón. A lány éppen a fal felé fordult és békésen alszik és nem szeretném, ha felkelne miattam, hisz én csak Dipperhez jöttem vissza, s ez okból kiindulva teszek felé néhány lépést. Azt mondtam neki, hogy itt fogom várni. Holnap minden bizonnyal meg fog ölni.
        A kis tárgyat elrejtem egyik zsebemben, majd kabátommal együtt leteszem a székre és hangtalanul belopózok mellé az ágyba, mint ahogy azt megszoktuk. Háta mögé fekszek le és magamhoz húzom óvatosan, nehogy felébredjen, meglepő módon, de sikerrel jártam. Simogatom vállát, majd egy nyakrapuszival fejezem be kényeztetését és szemeim is lecsukódnak.
      A nap legelső sugarait nem vártam meg, így még napkelte előtt felkelek és leindulok a konyhába, melyet a napi rutinomba is bevehetnék. Felkelek a ház lakói előtt és általában a konyhában várakozok. Így nem bukunk le, hogy egymás mellett alszunk.  Csinálok magamnak egy fekete teát és iszogatása közben lép be az álmos Dipper. Jaaaj! Ilyenkor annyira meg tudnám zabálni! Szempillanatok alatt ott termek mellette és csókolom meg finoman.
- Jó reggelt.
- Hm.. Neked is Bill – törölgeti szemecskéit, én meg adok még egyet ajkaira.
Kapcsolatunkról Mabel, Soos és Wendy tudnak. Nem tudom mi lenne, ha a két öreg is megtudná, valószínűleg ezzel egy világháborút robbantanánk ki vagy rosszabb.
- Nagyon haragszol a tegnapi miatt? – hajába lógó kócos tincseit eltűröm, remélve, hogy nem akad ki a „majd megvárlak a szobába" miatt és megbocsát szörnyű tettemért.
- Ja, az – ásít, és újra megtörli szemét –nagyon furcsálltam, hogy nem vagy ott, mikor azt mondtad, de gondolhattam volna, hisz sokszor nem tartod be a szavadat.
- Sajnálom.
- Nem kell – bújik hozzám és kapok tőle egy meleg ölelést. Ez mindjárt felvillanyoz – az esti mindent elfelejtetett velem.
- M-micsoda? – lepődök meg, mert nem is tudtam, hogy fent van. Vagy én keltettem fel?
- A puszi a nyakamon – kuncog fel és mégjobban mellkasomba fúrja magát – Féléber voltam, mikor mellém befeküdtél, és az ajándék... Abba bele is borzongtam. Kösznm... - a végét már alig hallottam, de sejthettem, mi akar lenni. Az ajándék szó hallatán majdnem megállt a szívem, de szerencsére nem a kis ásványokra gondolt, amit meglepinek szánok. Az átadásra meg kell várni a megfelelő pillanatot. Anyám! Ez úgy hangzik, mintha meg akarnám kérni a kezét.
- Kérsz teát vagy kávét? – vetem fel a kérdést a lehető legbársonyosabb hangszínemmel, mire elereszt és helyet is foglal az asztalnál.
- Egy kakaós kávé rendel! – neveti el magát.
- Esetleg óhajt mellé valamit?
- Igen. Egy nem ennyire ijesztő Billt.
- Ez meg hogy értsem?
- A fejed ilyenkor elég para.
- Ó, hogy az.
- Hallod?
- Nem.
- Bill! – szegényt már eléggé felhúztam, megfordulok, ennyivel elintézve. A levegőben repkedő tárgyak segítségével egy megfelelő arányban kevert (pont, ahogy szereti) ital készül. Nem sokkal később, már elé teszem és gondoskodok róla, hogy eleganciával tálaljam, a tejszínhab kiváló, megszórva kis fahéjjal.
- Tessék – tolom közelebb a fiúhoz.
- Kö... - Na! Nem hagyom ennyiben az előbbit. Egy jókora tejszínhabadag került az orra hegyére, s hangos kacagásba kezdek – szönöm – az a fej, amit vágott, mindent megért! –Ezt miért?
- Mert miért ne?
    A többiek is megtámadják a konyhát. Jó reggelt köszön mindenki mindenkinek, de mikor meglátják a habos arcút, hangos nevetésbe kezdenek. Dipper letörli és belekortyol kakaós kávéjába. Reggeli után Stanford visszamegy a saját „kis" lyukába és (gondolom) ki se fog onnan egyhamar jönni találmányai végett. Mabel ismét a barátnőivel és meglepő módon testvére társaságában a Kalyibába mennek, ahol Wendy és Soos már az egyik csoporttal foglalkozik, akik nemrég érkeztek meg. Nagyon szeretnek együtt őrjöngeni, ezért néha féltékeny is vagyok, s néha már azt hiszem, hogy engem el is felejt, de ezt hanyagoljuk.
   Stan bácsit viszont félre hívom egy röpke időre.
- Mi lenne?
- Mára el szeretnék menni elintézni valamit.
- Mi lenne az? –gyanakvóan méreget.
- Nem mondhatom el.
- Sajnálom, de így semmi szín alatt nem engedhetlek szabadon.
- És ha kísérne valaki? Mondjuk Dipper?
- Nem. Így se. Ameddig nem tudom milyen ügyben, addig ne is álmodozz ilyenekről.
- Kössünk alkut! – ha ez nem jön be, akkor megszökök. Több szabályos ötletem nincs. Megkötözni őket és elsétálni, kitöröli az elszökéssel kapcsolatos emlékeket, bezárni valahova és holnap kiengedni. Ehhez hasonlókat tudok csak.
- Először hadd halljam!
- Elmegyek valahova Dipper kísérete mellett én nem okozok semmiféle katasztrófát. Senki nem fog meghalni és nem lesz pusztulás.
Iszonyúan reménykedek, mert túlságosan is sokat gondolkodik rajta.
- Legyen. Szigorúan egy nap!
- Megállapodtunk!
     A nehezén túlestem. Követem Stant, és vele együtt lépek (én inkább belebegek) a Kalyiba bolti részébe. Mindenki pompásan mulat. A főnök nyomban rendet is teremt, mire mindenki visszaáll a helyére. Szerencsémre nem szól Dippernek semmiről. Se az alkuról, se az utazásról, pedig kezdtem azon aggódni, hogy ezzel kezdi, hogy beavatja.
     Késő délutánig teljesen felszívódtam.
     Léptek gyors közeledtét hallom magam mögött. Hatalmas lendülettel ront be a szobába Dipper (ki más), lerogy az ágyra s kérdőre von.
- Mész... valahova? – ezek szerint nem mondtak neki semmi, de nem is baj.
- Pontosabban megyünk. Az utazótáska már majdnem készen áll. Nem kell félni, tudnak róla. Igazából annyit, hogy el kell mennem és a te feladatod vigyázni rám, hogy ne randalírozzak.
- Megtudhatám, hogy hova készülünk?
- Nem, és ne vitatkozz.
- Nem megyek veled! – feléfordulok és „ezt nem gondolhatod komolyan" vagy „te csak azt hiszed" pillantással sikerült elérnem nála valami enyhülést – Amíg egy kicsit nem avatsz bele.
- Legyen titok, de holnap már jövünk haza.
- Aaah! Nehéz eset vagy, tudtad?
- Igen.
- Mibe segítsek?
- Már mindek kész van. Indulhatunk?
- Igen?
      Elköszönünk a lakóktól és percekkel később, már az udvar egyik eldugottabb részében megállítom. Felkapom és mind a ketten eltűnünk a birtokról.
     A célponttól nem messze érkezünk, egy mezőre, mely tele van szebbnél szebb virágokkal, de nem ez a lényeg. Úriember létemre vezetem a társam. A meglehetősen rövid út alatt rengeteget beszélgettünk és Dippernek nagyon tetszett, bár még mindig nem tudja, mire készülök. A következő kanyar után már ott lesz a hely. Az izgatott fiú persze hogy begyorsít, hisz fűti a kíváncsiság, csakhogynem szalad. Annyira nagyszerű érzés őt ilyennek látni. Előrébb jár, mint én, de tudom, hogy ahol most megállt, onnan tökéletesen rálátni a házra. Nem mozdul. Kezdjek aggódni?
- Dipper? – semmi. Mögé lépek.
- Ide... jöttünk? – beszéde szaggatott – ez gyönyörű!
- Tetszik? 
- De még mennyire! Nagyon takaros.
- A cuccaink már bent vannak.
- Akkor azt hiányoltam.
- Szóltál? –hajolok picit meg.
- Nem. Nem.
-  Nagyszerű! Menjünk! – tartom karom, hogy kapaszkodjon belém, úgy, ahogy azt régen szokás volt. Nevetve el is fogadja.
     Az ajtót illedelmesen kinyitom neki, beengedem. Teljesen lenyűgözte a ház.
- Milyen lenyűgöző!
- Örülök neki.
- Csak ketten... vagyunk?
Szám elé téve kezem, felkuncogok. Nagyon aranyos. Nem bírom sokáig.
- Zavar?
- Hehe... Nem! Nem zavar –az lehet, hogy nem zavarja, viszont igenis zavarba jött.
- Körbevezetlek.
     Hátralévő időnk elment a ház körbejárásával. Este egy romantikus vacsorát csaptunk, természetesen vörösborral szolgálva, ahogy illik. A mennyiségre figyeltem, nehogy megártson a végén. Kellemesen telt. A vacsora után megfogtam kezét és felvezettem egy szobába, melyet a mai nap folyamán díszítettem fel, sárga és fehér rózsaszirmokkal, s a hozzájuk illeszkedő gyertyákkal. Ölembe veszem, és az ágyra lefektetem. Ajkamat hozzátapasztom övéihez és felékerekedek.
    Viszonoz mindent. Végigsimítok arcán és gyengéden pólója alá nyúlok. Nincs olyan ember, vagy lény, aki be ne indulna tőle, olyan aranyosan nyögött fel. Nem kellett sokat várni, ahhoz, hogy a felsője lekerüljön. Kezeivel arcomat érinti és tarkómra csúsztatja, közben nem állok le és folytatom, ahol abbahagytam. Fentről lefele szokás haladni, így következőnek a mellkasa jött. Lejjebb csusszanok és nyelvemmel izgatni kezdem. Édes hangok hagyják el száját, mire egyre jobban belelendülök a dolgokba. Érzem, már eléggé abban az állapotban van, így eredeti pozíciómat visszaveszem, szemeibe nézek. Rettentően felpezsdültem, és azt kívánom, bár sose lenne vége ennem a napnak.
- Készen állsz?
- N... nem tudomh.
- Ez lesz az első? – hajolok lejjebb – hm... nem is kell válaszolnod – még lejjebb – Akkor óvatos leszek – utolsó mondatomat fülébe suttogom.
Ujjamat végighúzom testén, egészen az alsó részig, ott finoman belenyúlok alsónadrágjába és kezemmel dolgozni kezdek. Hogy megkönnyebbítsem a helyzetet, lekapom róla a létező összes ruhadarabot. Kéjesen nyögdécsel, s mar bele igen erőszakosan hátamba.
- Elh... El foghah...
Dolgozom tovább és két másodperc sem telik el, már rajtam van fehérjéje. Büszke vagyok magamra, meg erre a pillanatra is. Időközben én is megszabadulok feleslegesnek bizonyuló ruháimtól és érdekes módon az összes a földön végezi. A magamévá akarom tenni! Csakis az én tulajdonommá. Már nemsokáig tudom visszafogni magam, attól, hogy egy szörnyű erőszakolásnak legyen áldozata Dipper.
    Nem hagyom abba a kényeztetését és ugyanúgy dolgozok tovább, mint az előtt. Lábai közé bújok, s finoman készítem fel hátsóját a száz-százalékig biztosan bekövetkező közösülésre. Előtte muszáj lenyugodnom kicsit. Egyszerre csak egy ujjal próbálkozok, melyet természetesen fogad. Minél előbb túl akarok lenni az előjátékon, mert az elém táruló látvány teljes mértékben feltüzelt és akarom! Minden egyes testrészét. S lassan belé csúztatom középső ujjam és egy kielégült mosollyal méregetem fejét. Ez már jól fogadta, édes nyögésekkel és lihegése erősödött. Eljött az én időm.
   Lehajolok hozzá, füléhez teszem szám és suttogni kezdek.
- Készülj! Belédhatolokh... - és bekövetkezett.
Sikítása az egész szobát, de szerintem még a házat is betelítette. Valahogy ez felemelő érzés! Én vagyok az első személy (és garantálom, hogy egyben az utolsó is), aki kiélvezheti ezt a csodálatos dolgot. Elkezdek mozogni. Eleinte még komótosan, odafigyelve végzem, de másodpercek elteltével felkapom fejem, hogy tevékenységem keményebb és elég szapora.
      Lihegés és hangok árasztotta el a kis helyiséget. A lámpa fénye halványan világított. Öt perc elteltével kezdem érezni, hogy nemsokára a csúcsra kerülök, de addig is folytatom gőzerővel.
- Bírod még? – kérdezem meg udvariasan, s zihálva kerülök hozzá közelebb.
- Ah... hm... Nemsokáig.
- Akkor kapaszkodj! – nevetek fel és azonnal vadulok be és nagy sebességgel vezetem utunkat a végkielégülés felé. Mozdulatok egymást követték és hirtelen megyünk el mind a ketten.
         Dipper alattam feküdt. Kihúzódok belőle és fekszek mellé. Folyamatosan fel-le emelkedő mellkasomra hajtja fejét mialatt mindketten a mámor hatása alatt vagyunk, ami ellen csakis ő tehet. Elképesztően helyes és a tény, hogy megvan az elő közöttünk, mit ne mondjak, számtalanszor fogjuk mi ezt csinálni. Baromira jól esett és fantasztikus ötlet volt tőlem, hogy ma ide jöjjünk. Nem is tudom mi lett volna, hogy ha nem ezt teszem be programként. Talán minden olyan maradt volna, mint azelőtt vagy elhagyott volna azzal a kijelentéssel, hogy túl unalmas vagyok. Ez az, amit vitathatatlanul el szerettem volna kerülni.
- Rohadt jó volt – elégülten fordul hozzám.
- Még szép, hogy!
- Jaj csak el ne szállj magadtól.
- Én? Mikor? Ne nevettess.
- Bill!
- Mond.
- Semmi – fordul el, miközben próbálja visszafogni röhögését. Magamhoz szorítom testét egy hatalmas, cuppanós puszit adok homlokára – ez volt életem legszebb napja! Kimondhatatlanul is boldog vagyok. Köszönöm.
         Mi? Dipper... ezt nem kellett volna! De nagyon nem. Késztetést érzek rá, hogy ledöntsem ismét, de nem tehetem, tudniillik a legelső alkalomnál nem szabad megerőltetni a partnert. Mi tévő legyek?
  - Ha... ha mégtöbb ehhez hasonlót mondasz, szerintem nem kell aggódnod afelől, hogy holnap kikelsz az ágyból.
- Miért mondod ezt?
- Mert ellenállhatatlan vagy és nem hinném, hogy távol tudom magam tartani tőled.
Kibírhatatlan ez a helyzet. Azt hiszem most először pirultam el életemben. Valósággal ég a fejem és szívem mintha hevesebben dolgozna az átlagosnál.
- Szeretlek Bill.
Mi? Kimondta? Álmodok?
- Én is.
- Nagyon fáradt vagyok, lehet...
- Cshh... Ne is beszélj tovább, csak aludj, jó? Én itt leszek az oldaladon.
Bólint. Nemsokára elalszik és szemeim is egyre jobban nehezednek. Sose volt szükségem holmi pihenésre vagy ilyesmi, de kifárasztott a mai események sorozata és szükségem van az alvásra.
      Teljes mértékben lefáradtam és kielégültem. A bennem bujkáló magány szerintem repülőjegyet vett a legközelebb induló repülőre, mely a galaxis másik felébe repíti az utasait... és sohasem tér vissza. Utoljára annyit érzékelek, hogy a fiú teste rajtam pihen, könnyed nyugalommal és én átkarolva zuhanok álomba.
        Piszkosul fázok. Hátamon fekve terülök el a hatalmas franciaágyon és jobb kezemmel a takarót keresem, de sehol. Egy ideig nem törődök vele megfelelőképpen, úgy vagyok vele, hogy egyszer úgyis a kezeim közé kerül, mint ahogy rendszerint szokott működni, de most valamilyen okból kiindulólag nem így történt. Veszek egy mély lélegzetet és kínok között, de felülök. Reggeli kábultág most is jelen van. Körbetekintek a rózsaszirmokkal szétszórt szobán és mégcsak most kapcsol az agyam, hogy nem Gravity Falls-ban vagyok. Ha viszont nem ott vagyok... AH! Leesett. Ide hozam Dipper, hogy... na az most nem lényeg. Végigpásztázom tekintetemmel a kihalt szobát, de sehol sem látom.
       Szemle után elindulok a kijárat felé, hogy megkeressem az elveszett báránykámat, hogy megint elrabolhassa a nagy, csúnya, gonosz ordas farkas. Nem tartom magam babonásnak, de a biztonság és a békesség kedvéért inkább jobb lábammal érintem a padlót elsőnek. Nem kellett túlzottan erőltetnem keresését, elég volt csak annyi, hogy hátrafordulok. Azt hiszem megtaláltam.
      A földön hever egy takaró társaságában, amit annyira kerestem még keléskor. Kis híján majdnem elnevetem magam, de megtanultam uralkodni magamon, meg nem akarom felébreszteni szegénykém. Odareppenek hozzá, karjaimba veszem és nem hiszem el, hogy ilyen cuki tud lenni, mikor alszik és tehetetlen. Milyen jól mutatna rajta egy fejedelmi korona, egy másik dimenzió királyságával együtt. Tény, hogy megígértem az öregeknek, hogy nem csinálok ramazulit soha többet, de érte megtenném. Akár egy egész népet, nem is, bolygót elfoglalnák csak neki. Törékeny testét az ágyra helyezem és visszabújok a takaró alá, közvetlen közelébe. Elégedett vagyok mindennel.
- Jó reggelt Pinetree! – édes hangommal köszöntöm ezen a gyönyörű reggelen.
- Bill te vagy az?
- Igen.
- Örülök – mosoly ül ki az arcára és mivel eddig háttal feküdt nekem, most felé fordul és átölel. Meg kell mondanom, felettébb különös érzés járja át a lényem. Forr, pezseg mindenem.
- Jól aludtál?
- Tökéletesen, de lenne itt valami...
- Hm? Mi az?
- A hátsóm... Izé... ROHADTUL FÁJ!
- És ha nem bírtam volna visszafogni magam tegnap éjjel, akkor ma moccanni se bírnál.
- A te hibád!
- Az enyém? Mégis ki csábított el engem?
-  Ne beszélj marhaságokat. Inkább azt mond meg, mikor múlik el!
- Nem mondom meg.
- Gyöktörzs!
- Hogy mondod?
- Iszonyú vagy! – igen? Valóban így gondolja? Vigyorodok el önkénytelenül.
- Nos, szívesen lennék én a gyökereid törzse.
- Bill!
- Á-á! Te kezdted!
Egyszer csak odahajol ajkaimra és csókkal ajándékoz.
- Ne haragudj, csak kicsit fáj.
- Nyugi, el fog múlni. Különben is csak az első ennyire borzadály.
- Jó megbizonyosodni róla.
- Gyere csak ide! – s hangos nevetések közepett puszilom folyamatosan. Hol a nyakát, hol az arcát, hol puha száját.
          Még dél előtt lefürödtünk (természetesen együtt), megreggeliztünk és összeszedtük holmiinkat és közös megegyezésre jutva eldöntöttük, hogy 3 óra fele visszamegyünk a Kalyibába, addig is lent a nappaliban tévéztünk és beszegettünk.
       Hazaérve mindenki kérdezgette, hogy mit csináltunk, de nem válaszoltunk senkinek sem. Pinetree-t folyton azzal nyaggatták bácsikái, egyfolytában kérdezgették, mit csináltunk, merre voltunk, nem robbantottunk e fel egy másik univerzumot, meg stb...
- Nem vagyok egy eszeveszett gyilkoló és nem kell mindig arra gondolni, ha elmegyek, hogy valami szörnyűséget követek el. ( Ha csak a Dipper-rel való közösülés nem számít annak. Bár részemről totálisan nem!)
- Mi csak érdeklődünk, merre jártatok. Azért mégis csak az unokaöcsénkről van szó – ebben teljesen igazat adok Ford-nak, aki csípőre tett kézzel áll előttem. Azt hiszi, hogy képes lennék bántani Di... Visszagondolok a múltra és eszembe jut, hogy nem egyszer veszélybe sodortam az életét és sajnos halállal közeli élményben volt része.
- Megértem az aggodalmad.
- Most az egyszer tényleg nem csinált semmi hülyeséget. Hiszel nekem ugye? – Meleg kezek csúsznak és ragadják meg a karomat – Ha azt mondom, nem csinált semmit, akkor nem is! Most ti voltatok ott vagy én?
- Jó. Viszont még nem meséltétek el, hogy hogyan is ütöttétek el az időt – márcsak Stan kellett.
- Nem! – vág közbe Dipper és kirángat az udvarra – A városba kell mennünk, ne várjatok, majd jövünk! - Totálisan lesokkoltam. Ez már egy határozott Dipper!
          Csapódnak a kocsi ajtajai. A jármű pont olyan helyen parkol, hogy senki se tud rálátni, a fiú kihasználva ezt a helyzetet, azonnal kezeim után kap és már húz is egyre közelebb hozzá egy csókra, ám ekkor a hátsó ülésen felbukkan egy nem kívánt személy, mielőtt még bármi is történhetett volna.
- Mabel!? Mi a francot csinálsz itt? – elenged és vörösödik el.
- A kishúgodat meg kihagynád? Nem mesélitek el?– utólag bánom, hogy elmondtuk neki, hogy mi ketten együtt vagyunk, viszont nagyon sokszor segített a bácsikák miatt. Több se kell, megragadom Dippert és ajkaira csókot lehelek.
- Nem is fogjuk – visszahelyezkedek eredeti helyemre és várom az autó indulását – Pinetree jól vagy? – szegény a kormányt szorítgatja, de nem jut semerre. Ennyire zavarba hoztam?
- Megvagyok. Már indulunk is.
A kocsi berregni kezd, s lassacskán elindulunk a város felé.
- Mi volt az előbbi? – nem mer rámnézni, így nem annyira kivehető számomra az arca, de az tisztázódik bennem, hogy nem enyhült pirossága.
- Csókot loptam.
- Teljesen elment az eszed, Mabel...
- Ugyan hagyjad. Nincs vele semmi bajom, ha egyszer szeretitek egymás, én annak csak örülök – valósággal érzem, ahogy mosolya beragyog mindent és csillog minden – De ugye tisztában vagytok azzal, hogy egyszer el kell mondanotok nekik?
- Mabel, had mondjak el valamit. Soha sem fogjuk elmondani!
- Nem. A húgodnak igaza van ebbe. Egyszer úgyis megtudnák és ha nem tőlünk akkor mástól, így az lenne a legjobb, ha ketten közölnénk velük.
      Túl sokáig hezitál és kezdek aggódni, mert ha mélyen elmélkedik, annak sosincs jó vége, de inkább nem szólok, ráhagyom.  Hajthatatlan, ha erről van szó és képes lenne csak halála után kijelenteni, hogy együtt vagyunk. Néha már elgondolkozok rajta, hogy tényleg velem szeretne lenni vagy szimplán ennyire utálnak? Ah! Időnként tényleg fel tudnám robbantani ezt a nyomorult világot. Fogadjanak minket el úgy, ahogy vagyunk! Ha meg nem tetszik, akkor meg nem kell velünk foglalkozniuk. Morcosan elhúzom szám szélét és magam előtt összeteszem kezeim, majd ránékez, akár egy óvodás az anyukájára, aki nem engedi, hogy csokit egyen vacsora előtt.
- Egy hetet kapsz rá, utána a beleegyezésed nélkül elmondom.
- Ebben támogatlak Bill. Nem kéne sokáig halogatni.
- Azt hittem szeretsz!
- Valami nem tetszik?  - fordulok hozzá.
- Nem... nem állok még...
- Készen? Ugyan bátyó, ne butáskodj! Már hogy ne állnál készen, csak nyuszi vagy megtenni az első lépést.
- Aw! Nehéz, jó? ÉS mivan, ha tényleg nem merem? - szegénykémet tényleg fel tudtuk zaklatni, és ezt nem azért mondom, mert a kormány szorongatja, vagy ilyesmi.
- Nyugodj meg. Kimondom én, nekem annyi kell, hogy állj mellettem.
       Gyengéden érintem vállát és egyből ellazul.
- Most komolyan bementek a városba?
- Mi? – mikor felfigyeltem, az ablakon kibámulva a nyüzsgőnek még nem igazán nevezhető város utcáin gurultunk.
- Hát, nem ez volt az eredeti terv, csak kirángattam Billt, hogy beszélhessünk.
- Hm... Ha már itt vagyunk, nem vinnél el Grendahoz?
- Csak az utat mond – vesz egy mély levegőt és befordul a következő kanyarnál. Egy hét múlva. Már várom azt a pillanatot és utána végre nem kell titkolóznunk, sem hazudnunk.
      Minden bizonnyal elmosolyodhattam és elbambulhattam, mert Dipper közelebb hajolt hozzám és már arcomon is érzem ajkait.
- Megint veszélyesen csendes vagy, azaz valami nyugtalanít.
- Nem erről van szó. Csupán elképzeltem, milyen lesz, ha ennek vége.
- Minek?
- Pontosan tudod, édes Pinetreem – egy hajszál választ el attól, hogy most le ne támadjam. ÖNURALOM! Hogy kielégítsem magam, egy csókot kölcsönzök tőle.
- Félek.
- Van okod?
- Nos, kezdjük azzal, valószínűleg megölnek a bácsikáim.
- Ki tudja, lehet, hogy elfogadják.
- Reménykedek benne - elhelyezkedik az ülésben és újraindítja a gépet. Észre se vettem, hogy megálltunk és Mabel nincs körünkben – Bill?
- Igen?
- Ma este... Alszol velem?
- Ezt már kérdezni kell? – nevetek fel es sunyin elhúzom szám.