Titok

2. Fejezet

Elindultunk a meghallgatásra.
Miközben sétáltunk a székesfehérvári főutcán sok szerelmes fiatalt láttam. Ők biztos nem olyan zűrös úton találtak a szerelemre mint én... Hirtelen megszorította a kezem. Halkan felsikítottam, szerintem csak ő hallotta. Összeszorítottam a fogam es sziszegve meg kérdeztem:
-Mi van???-
-Láláttaam valalamiit...-dadogta
-Légyszi elengeded a kezem??-kérdeztem hirtelen felindulásból. Nem kaptam választ. Továbbra is markolta a kezem.
-Baj van? Mit láttál?-furcsállóan körbenéztem. Nem láttam senki ismerőst. Sem semmi abnormálisat.
-Elel kell monndanoom valamit...-dadogta.
-Mi az mi történt?-kérdezősködtem tovább. Tényleg nem tudok semmit...
-De menjünk egy nyugodtabb helyre, ezt nem itt akarom elmondani... már rég el kellet volna!-szidta saját magát.
-De mégis mit??- egyre inkább felizgatott a kérdés.
-A TITKOT.-mondta nagyon halkan.

Egyre inkább izgatott a kérdés. Egész úton ezen gondolkodtam. A vonaton és a buszon is. Ja igen. Leértünk a vonatállomásra. Megvettük a zónázóra a jegyeket és elindultunk Pest felé. Keleti pályaudvarra érkeztünk. Ott felszálltunk egy buszra ami két utcányira vitt minket a meghallgató, koncertteremhez. Odáig is sétáltunk. Akkor is hirtelen megszorította a kezem. Még erősebben mint fél órával ezelőtt.
-Megint?-kérdeztem.
-Majd elmondom...-suttogta remegő hangon.-a TITKOT.

Megérkeztünk. Kicsit késtünk de azért beengedtek, és én voltam a következő. Egy fiú énekelt előttem. Kb. 17 éves és nagyon szép,mély, öblös hangja volt. Rúzsa Magditól a Szerelmes vagyok beléd című dalt énekelte. Én egy saját szerzeménnyel jöttem. A címe: Remény. Mondtam halkan a zsűrinek. Beküldtek a meghallgató fülkébe és a fejemre raktam a fejhallgatót. Meghallottam a dallamot amit szereztem. Elkezdtem dobolni a lábammal. Majd bele táncoltam a dalba és elkezdtem énekelni. Úgy éreztem repülök. Nagyon jó volt. Ez az érzés.
Mikor végeztem a zsűri azt mondta e-mailben értesítenek. Hallottam a hangjukon, hogy tetszett nekik. Nagy vigyorral hagytam el a fülkét. De amint megláttam a barátom arcát, lehervadt a mosolyom. Nagyon komoly volt az arca. És láttam, hogy elmerült a gondolataiban. Gyorsan odaszökelltem elé mintha semmit se vettem volna észre.
-Tetszett?-kérdeztem álmosollyal.
-Öö, jaa ügyi voltál-válaszolta egyáltalán nem meggyőzően.
-Oké... látom baj van. Menjünk haza és elmondod oké?-mondtam javaslóan.
-Ooké-...

Fellszálltunk a buszra, aztán a vonatra. Az út sírí csöndben telt. Egyikünk sem törte meg a csendet , míg haza nem értünk.
Mikor keszálltunk a vonatról, egészen az állomástól hazáig futottunk. Nagyon sietett, és húzott maga után. Valami nagyon fontosat akart mondani.
Mikor beléptünk az ajtón én a térdemre támaszkodva ziháltam. Ő pedig addig kulcsra zárta az ajtót és leengedte a redőnyöket. Mindent megtett a biztonságért. Nagyon ijesztő volt.
Azt mondta üljek le. Leültem. Annyira határozott volt, hogy engedelmeskedtem neki. Velem szembe leült. Nagyon komoly volt az arca. Azt mondta ne ijedjek meg és ne őrüljek meg.
-Oké-mondtam.
-Figyi én nem teljesen olyan vagyok mint te azt gondolod. Más vagyok mint a többi ember. Teljesen más. A baj az hogy senkinek sem mondhatom el. De úgyérzem benned bízhatok. És ha így megy tovább egyszer magadtól jössz rá és annak sosincs jó vége.
-Bízhatsz bennem!-mondtam bátorítón.
-Tudom.-megsimította az arcom.-Ezért mondom el. Na szóval. Az egész úgy kezdődött, hogy volt egy barátnőm. Kb. tizenhat éves koromban. Egyszer megcsókolt. És azt mondta ezt nem kellett volna. Igaza volt. Azóta, hogy ez megtörtént egyre több képességem van. Tegnap kaptam egy újat, azóta a jövőbe látok. És van egy másik is át tudom adni ezt a tulajdonságot egy csókkal.
-És tee áátadtad neekeeem?-kérdeztem félően.
-Iigen.-mondta dadogva.-Sajnálom.
-Ez tök jó!-mondtam boldogan.
-Nem igazán...
-Mert?-
-Mert én egy embernek adhatom át kockázat nélkül. Te már a második vagy. És a másodiknak már sokkal rosszabb. Mert halhatatlan.