Kérem vissza az életem

03.

Talán kicsit túllőttem a célon, mert ez már soknak bizonyult számukra.

 Mindannyiukat túl könnyen zavarba hoztam, amin mondjuk nem különösebben lepődtem meg.

Azon viszont már inkább, hogy feldobták a "menjünk már el étterembe" ötletet. Igen, tudom, ez tök normális, ki lepődik meg ilyesmin? De a baj nem ezzel volt, hanem azzal, hogy az étterem, amibe menni akarnak, majdnem másfél órás kocsiút. És engem is vinni akarnak.

- Nem! - mondom újra határozottan. Én ugyan nem utazok ennyit egy kis kajáért 5 idegennel.

Makacsul húzogatom a szám, igazából félek is egy kicsit. Mi van, ha megerőszakolnak, vagy bedrogoznak, esetleg eladnak szexrabszolgának, vagy...

- Nézd, nem tudom, mi bajod, de ez most egy hagyományos beavatási rituálé, amin muszáj részt venned, hiszen téged avatunk be. - mondja Zsolti, akinek időközben kiderült a neve.

- Hagyományos? - húzom fel a szemöldököm. - Mióta szokásotok?

- Hát... Izé... - makog, mire Dávid kisegíti.

- Egészen pontosan 3 perccel ezelőtt óta. - majd megköszörüli a torkát.

- Nagyon vicces vagy. Legalább hazudhattál volna valami hihetőt. - nézek rá, és nem tudom megállni, hogy ne vigyorodjak el.

- Akkor hogy tudnál megbízni bennem? - teszi fel a kérdést, mire elismerően biccentek. - Na, gyere. - mosolyog rám kedvesen. Neki is ellenállhatatlan mosolya van, te jó isten. Hogy mondjak nemet?

- Jó, legyen. Szólok anyáéknak. - a srácok biccentenek.

- Gyere, kint várunk a kocsinál, jó? Csak siess. 

Bólintok, majd beütöm anya számát.

- Szia, anyu.

- Kicsim, hol vagy? Nem találtalak itthon.

- Tudom, összefutottam egy zenekarral futás közben, és most velük vagyok.

- Hol?

- A házukban, vagy nem tudom, ez-e a házuk, de most elmegyünk kajálni.

- Tessék? 

- Elmegyünk kajálni. - ismétlem lassabban. Én, kis naiv, azt hittem, nem értette, amit mondok.

- Felfogtam, de mégis mi a francot képzelsz, Mirabel? Attól, hogy 17 vagy, nem sodorhatod veszélybe magad azzal, hogy idegen fiúk házában parádézol, aztán elmész velük enni. Egyáltalán hova mentek? - elismétlem emlékezetből az étterem nevét, és a várost, ahol van. - DE AZ KÉT ÓRA INNEN KOCSIVAL!

- Csak másfél. - javítom ki.

- Azonnal gyere hazafele! Azt hittem, megint azzal a Ketrisz barátnőddel vagy, vagy hogy is hívják.

- Ketrin. - mondom nyugodtan. - Örülök, hogy tudod, mi a neve.

- Hát érdekel is engem szerinted. Azonnal gyere haza! - ordít.

Anyával soha nem volt jó a viszonyom, nem is vártam el, hogy tökéletes legyen. De soha nem engedtek el sehova, vagy, ha mégis, akkor is hülye feltételekhez kötötték, egészen mostanáig. Mostanában már elengednek futni anélkül, hogy ki kelljen takarítanom cserébe az egész házat - anya helyett. Folyton veszekszik velem, állandóan van valami baja, sosem vagyok elég jó neki.

- Hallod! - ordít. - Érted megyek! Lenyomozom a telefonod! - és egyre csak hangosodik, én pedig ez idő alatt bepöccentem.

Elborul az agyam, és mintha elcsavartak volna rajtam valamit, vagy átállították volna az agyamat, a hangulatomat... Egyszerűen csak kinyomom a telefont, és kikapcsolom.

- Itt vagyok. - szaladok a fiúkhoz, de ahogy meglátom a limuzint, lefékezek, és csak ámulok.

- Na, mi van, kicsilány? Tetszik? - mosolyog Dávid, majd a kezét nyújtja, amit megfogok, és belépek a limuzinba.

A fiúk nagy éljenzésben törnek ki, és olyanokat kiabálnak, hogy "végre, kaja! De biztos az éttermi is jó lesz". Hát, gyorsan meghülyültek. Leülök egy székbe, és még mindig anya szavai pörögnek a fejemben. De úgy érzem, jól döntöttem, nem soká 18 leszek, nem csinálhatja ezt velem.

- Jól vagy? - ül mellém Dávid. - Ne foglalkozz velük, mindig ilyenek. - és biztatóan mosolyog.

- Ja, semmi baj. - mondom, de látom, hogy nem győztem meg, ezért elismétlem még egyszer, és igyekszem vidám lenni.

- Jól vagy? Ha ennyire nem akartál jönni, visszavihetünk. - tényleg bántaná, ha miattuk lenne rossz kedvem. Ez annyira édes. Úgy döntök, őszinte leszek.

- Nem ez a baj. - sóhajtok fel.

- Hanem? - szalad fel a szemöldöke.

Elmesélem a telefonbeszélgetést, aztán egészen visszanyúlóan a gyerekkoromig sorolok neki emlékeket, amikor elegem volt anyáékból.

~~~

- De anya, Lilla mindenkit meghívott az osztályból a szülinapi partijára, és mindenki ott lesz. Andris csak azért nem, mert pont elutaznak.

- Jó. Akkor vedd úgy, hogy mi is elutaztunk.

- Én miért nem mehetek?  - kérdeztem értetlenül.

- Fogd be a szád, és inkább mosogass el.

- Már elmosogattam.

- Akkor rakj rendet, takarítsd ki a szobád, vagy valami.

- Rend van.

- Jó, akkor meg nézzél mesét, hát bánom is én.

- De anya... - és pofon vágott.

~~~

- Komolyan ilyenek voltak veled? - néz csodálkozva.

- Aha. - vonom meg a vállam. - Már fel sem tűnt egy idő után. De nekem ez az álmom, és ezt nem veheti el tőlem. - és kicsordul egy könnycsepp. Nem, nem vagyok túl erős idegzetű. Csak annak mutatom magam.

Megölel, és ez egy jóleső ölelés. Tud időzíteni, az száz.

- Add a telefonod. - kapja ki a kezemből Peti. Ő az egyetlen, aki eddig gyakorlatilag hozzám sem szólt. Semmi közünk nem volt egymáshoz, most pedig elvette a telefonom, és éppen bedugja egy laptopba(?).

Egyáltalán miért van nála laptop?

- Most mi a francot csinálsz?

- Nem azt mondtad nemrég, hogy nem akarsz többet hazamenni? - kérdezi, és zavarba jön.

- Öhm, de, de ehhez mi köze a telefonomnak? Vágod... Ha bekapcsolod, le tudja nyomozni.

- Igen, de másik étterembe megyünk, nehogy anyukád oda tudjon érted jönni, és kapsz egy új telefont.

- Mi? - döbbenek le.

- Így beszéltük meg a srácokkal.

- Nem is beszéltetek. - kérdőjelezem meg a srác szavait.

- Szemkontaktus. - mondja, majd rám kacsint. - Erről minden fontos dolgot lementek, viszont új sim-et kapsz, meg új telefont, egy jobbat.

- Nincs annyi pénzem. - rázom meg a fejem.

- Ki mondta, hogy te fizetsz? - kérdezi felvont szemöldökkel.

- De rosszul érez... - és megcsörren a telefonom. "Anya". Ez az egyetlen szó villog a kijelzőn.