Rosary, Vámpirok & Titkok & Szerelem

Mi történt akkor?

Tizenkét évvel ezelőtt kezdődött minden... Arra emlékszem, hogy valaki elől futottam, aztán hirtelen elsötétült előttem minden. Mire újra magamhoz tértem, egy Harry nevezetű férfinél találtam magam, akit most apámnak hivok. Feleségével Anne-val örögbefogadtak

Harry de Rose és Anne de Rose én is utánuk kaptam a nevem , Cordélia de Rose.Tehát tizenkét évvel ezelőtt , mikor öt éves voltam, egy, erdőben találtak rám. Egyedül...zokogva futottam.Harry elmondása szerint a fia talált rám és vitt el hozzá. Ő Lucas

Miközben sirtam és futottam, többször is sikongtam valamit, méghozzá: "Segitség, a gonosz vámpirok, megakarnak ölni " Visszatekintve nem emlékszem ,miért mondhattam ezt. Vámpirok? Itt? Mindnight-ban? Szinte lehetetlen. Sok évvel ezelőtt két vámpivadász száműzte őket és szent pecsétett tettek a földre , hogy többé ne térthessenek vissza. Azóta senki nem látott egyet sem. Amikor idekerültem nagyon réműlt voltam, akárhányszor kérdeztek a családomról, sosem tudtam választ adni. Nem emlékeztem semmire azelőttről. Saját lányukként szerettek mindig. Anne mindig próbált odafigyelni, hogy semmi bajom ne essen. De nem csak ő vigyázott rám, hanem Lucas is. A fiú akinek az életemet köszönhetem. Lucas minden nap ott volt velem. Együtt játszottunk a kertben. Bár idősebb volt nálam , mégis mindig engedett nekem. Engedte, hogy az legyen amit ,én akarok. Anne rengeteget betegeskedett, de ennek ellenére sosem mutatta, hogy fáj neki, mindig csak mosolygott. Egy este nem jött le vacsorázni. Harry felment hozzá, órákig nem jöttek le, kezdtem félni. Sirva ugrottam fel az asztaltól, de valaki maga mellé rántott, Lucas.

-Ne menj. Nyugodj le-törölte le a könnyeimet mosolyogva.

Harry könnyes szemekkel jött be az ajtón.

-Meghalt.-ennyit mondott, majd bement a szobájába.

A temetésre nem mehettem el, tűl nagy teher lett volna akkor nekem. Annyi tragédia.

Nem telt el két év és Harry örökbefogadott még egy fiút. A neve Zero volt.

Egy sötét sikátorban talált rá Harry.A fiú nagyon csendes volt, szinte sosem beszélt.Lucas és én rengeegszer hivtuk magunkal játszani. Az esetek kilencven százalékában nem jött a maradék tizben kijött, de csak csenben figyelte ahogy játszunk. Mindig nagyon zárkózott, titokzatos és hideg volt velem. Azt vártam , hogy talán Lucassal jobban kijön mivel ő is fiú, de nem, vele is ugyanolyan volt. Igy teltek az évek.Pontosan két éve napsütéses reggelre ébredtem.Lementem a nappaliba vezető ajtóhoz de mielőtt beléptem volna Zero állt elém.

-Cori! Hivhatlak igy?-kérdezte hidegen és közönségesen. -Persze! De, Zero, furcsa vagy, eddig alig beszéltél velem most meg...-mondtam furcsállóan. Nem válaszolt, hanem elsétált. Eszembe jutott valami igy felfuttam a szobámba. Valami különöset találtam az ajtómra ragasztva. Egy levél...

"Cordélia, sajnálom, hogy ezt csak itt mondhatom el, de elkell mennem , valami olyan ügybe keveredtem , amit egyedül kell elintéznem. Vigyázz magadra kérlek. Ég veled, szeretlek. Lucas"

A kezem remegett, a papirt a könnyeim áztatták el.Nem értettem, miért? Lucas most....ő most... örökre? ÖRÖKRE ELMENT??

Akkor nagyon fájdalmas volt, de most is akárhányszor rá gondolok a szivem meghasad. Hiszen akkor jöttem rá , hogy én rá nem testvérként, és nem is barátként tekintek, hanem őt...szeretem. A saját testvéremként szerettem...én sem értem, hogyan lehet ez...szánalmas vagyok, mivel ő csak a hugaként tekint rám.

Holnap töltöm a tizenhetedik születésnapomat. Hiányzik...Lucas....miért mentél el, miért nem avatsz már bele a dolgaidba. Hol vagy most? Gyere vissza kérlek. Születésnap? De hisz azt sem tudom ki vagyok...