Miért pont veled? (EreJean lemon)

Talán szeretlek

852. év

Süvít a szél. Nagyon hideg van, úgy érzem az összes végtagom le fagyni készül. Ja, és persze... esik. Aha, nem. Kicseszettül zuhog.

Már legalább 10 perce bolyongtunk megállás nélkül, de az idő csak rosszabb lett, így hátrafordultam Jean-hoz, hogy megbeszéljük, merre menjünk tovább.

- Kellene keresni egy menedéket! – mondtam hangosan, mert a szél süvítése elnyomta a hangom.

- Mekkora ész vagy öcsém! Ki is az, aki miatt rossz irányba mentünk, te tökkelütött?! – vágott vissza.

- Ne most Jean, ne most, mert esküszöm, leveszem a felszerelésedet, átváltozok titánná és felraklak egy baszott magas fa tetejére, és ott hagylak – mondom csípőből.

Ekkor egy árnyékot láttam, ami nagyobb és töményebb volt, mint a többi, mintha egy házé lett volna. Megragadtam az akadékoskodó lópofát, és annak irányába húztam. Alig két percen belül valóban egy faház sziluettje tűnt fel az esőfüggöny közül, így megszaporáztuk a lépteinket, és szó szerint berontottunk az ajtón.

- Teljesen szarrá áztam – konstatálom halkan, ahogy becsuktam az ajtót.

- Legalább van száraz fa, - mondta Jean – tudunk tüzet gyújtani. Van erre egy szoba szerintem. Megyek, és utána nézek – tette hozzá, mire csak mérges tekintettel felé fordultam.

- Itt maradsz. Megsérültél, nem igaz?

Nem szólt semmit, csak vállvonogatva elfordult, és levette a csizmáját. Én a kabátomat fejtettem le magamról, és a kályha közelébe raktam ki száradni. Pontosan tudom, hogy megsérült, hiába kussol az egészről. Elvégre, amilyet esett nem olyan rég... csoda, hogy nem törte össze magát.

- Szóval, - kezdtem, ahogy leguggoltam a tűzhöz, ami lassan kezdett meleget adni – hol van a sérülésed?

- A... lábamon – mondta. Megdöbbentem. Kicsit még fel is háborodtam, hogy nem szólt róla.

- A lábadon?! Barom, és ezt miért nem mondtad előbb?!

Ilyenkor az agyamra megy...

- Hozok valami plédet vagy takarót, a másik szobában talán van. Te addig vedd le a vizes ruháidat. Még csak az kellene, hogy megfázz.

- Ja te meg csak azért akarsz levetkőztetni, mert nem tudsz nekem ellen állni... - kezdett bele a szivatásomba, de csak sarkon fordultam, és becsaptam a másik szoba ajtaját.

Körülnéztem, és vagy percekig kerestem valami használható dolgot, ami elég neki arra, hogy ne fagyjon meg. Végül találtam két vastagnak tűnő takarót, így azt felmarkolva visszamentem a szobába.

Jean a tűzhely előtt ült, rajta a már nagyjából száraz ingje, azon kívül semmi sem volt rajta. Bokája igencsak meg volt duzzadva és véraláfutásos is volt jócskán. Mekkora szerencsétlen tud lenni...

- Tessék, itt egy takaró. Terítsd magadra – adtam neki oda.

- Kösz... Te is vetkőzz. Mindened csurom víz.

- Rendben...

Először a szíjakat operáltam le magamról, utána a rám tapadt vizes cuccokkal szenvedtem egy keveset. Nem különösebben zavartattam magam Jean miatt, az évek alatt, amióta ismerem, számtalanszor láttuk egymást meztelen. Nem fogok ezen problémázni. Különösen 17 évesen nem.