Tárd ki a szárnyaid! (Namjoon fanfiction) ~Lassan frissül~

Prólógus - Gonosz erők

Írói szemszög
Hét fiatal férfi állt a fehér, téglatest alakú terem kellős közepén. Szinte mindannyian más-más dolgokkal foglalták el magukat. Volt, aki a terem közepén lévő hatalmas szoborral nézett farkasszemet, volt aki olvasott, és volt, aki végig unta az egészet. A legfurcsább azonban SeokJin volt, aki egy falra függesztett festményt bámult meredten. Félrerakta Namjoon az ölében tartott zöld könyvet és Jin mögé lépett.
-Mit nézel annyira? - tette rá hyungjának vállára egyik kezét.
-Őt - bökött rá a festményen egy barna angyallányra - Szerinted nem gyönyörű?
-De igen - mosolyodott el halványan, ahogy jobban szemügyre vette.
Barna haja szépen keretezte az arcát, hatalmasnak tűnő fehér szárnyai pedig mintha bármit el tudtak volna söpörni egyetlen mozdulattal. Hosszú fehér ruhája lobogott körülötte, kezében pedig aranykardot tartott. A lába alatt a festmény többi részével ellentétben, ahol sárgás kopárság uralkodott, zöld fű volt, így lehetett sejteni, hogy talán egy gyógyító angyal lehet. Valahogy olyan tökéletesnek tűnt az összkép.
-Namjoon hyung - szólította meg a kis csapat maknaeja, Jungkook - Mikor kell menj a céghez?
-Most - nézett le telefonjára, majd már el is kezdte összepakolni holmijait - Sziasztok - intett egyet, majd már el is sietett, hogy idejében ott legyen a Big Hit Entertainmentnél.
Kim Namjoon a Bangtan Sonyeondan héttagú fiúbanda leadere és rappere. Mindene megvan, amire csak vágyhat az ember. Pénz, szerető család, nagyszerű barátok. Csak egy valamit nem tapasztalt még soha. És az nem más, mint a szerelem. A rengeteg munka miatt nem igazán emgedett magához közel nőket az édesanyján és a húgán kívül.
Ahogy Namjoon az utcák sűrű szövevényében sétált, hangos morgást hallott, közvetlenül a háta mögül. Lassan fordult meg és a szíve egy ütemet kihagyott, amint szembenézett a kicsinek semmiképpen sem nevezhető Rottweilerrel. Úgy morgott rá a kutya, mintha bármelyik pillanatban megpróbálná széttépni.
-Jó kutyus - próbálta Namjoon maga elé tartott kezekkel nyugtatgatni a felbőszült állatot - Én most szépen elmegyek.
Éppen készült volna elfordulni, amikor a fenevad feje körül a levegő vibrálni kezdett. Az addig állatnak vélt valami pofája torz grimaszra húzódott. Először csak szemeinek íriszei tűntek el, majd hátából hatalmas, fekete, nyálkás csápok bukkantak elő. Az ijedtség erőteljes hideg kézként fonódott a megszeppent fiú nyaka köré, és nem engedte levedleni magáról.
Olyan hirtelen csapott le a szörnyeteg, hogy Namjoonnak ideje sen volt felfogni, hogy mi történt. Éppen csak sikerült kitérnie a feje fele közelítő csáp elől, ám emiatt kissé megtántorodott és egyensúlyát elvesztve esett a kemény betonra. Cuppogó hangokat hallott, majd látta fölé magasodni az általa először kutyának vélt lényt. Kifeszítette állkapcsát, akárcsak egy kígyó, és lassan közelített Namjoon arca felé. Már olyan gondolatok fogalmazódtak meg benne, hogy ha most nem harap fűbe, akkor soha. Még néhányszor próbálta ledobni magáról a förmedvényt, ám ez nem sikerült. Végső elkeseredésében már szemeit lehunyva várta a fájdalmat.
-Ereszd el! - jött egy erőteljesen csengő női hang pontosan a lény háta mögül.
-Szóval csak felbukkantál - szólalt meg a rondaság, a hangja pedig valahol a krákogás, a morgás és a kutyaugatás között lehetett, így Namjoonnak nagyon kellett koncentrálnia, hogy megértse mit mond.
-Gyűlölöm a démonokat. Hát még ha az én védelmezettemre akaszkodnak rá - a női hang csakúgy tocsogott az undortól, a démon pedig eleresztette a már teljesen elgémberedett fiatal férfit.
Namjoon rávezette tekintetét megmentőjére, ám csak vakító fehérséget látott. Két dolgot viszont tisztán ki tudott venni a látottakból. A hatalmas hófehér szárnyakat és egy arany kardot, ami határozottan hasonlított a nemrég még festményen látotthoz.  Namjoon nem igazán akart hinni a saját szemeinek. Mi ez? Valami álom, vagy valami mese? Nem léteznek angyalok, sem pedig démonok. De a jeges félelem és a fájdalom, amit érzett, nagyon is valógágosnak tűntek.
A démon hátán lévő csápok eszeveszett mozgolódásba kezdtek és az összes egyszerre kezdett el Namjoon fele mozogni. Tehetetlenségében maga elé kapta a kezeit, hiszen pontosan tudta, hogy esélye sincs egy alvilági lény ellen.
-Maradj mögöttem! - ugrott elé egy hirtelen mozdulattal az angyal, és szárnyait védelmezőn köré fonta.
Ahol a puha, hófehér tollak megérintették a bőrét, jóleső melegséget érzett. Az angyal egy erőteljes suhitással hárította a támadást.
-Hogy neked mindig mindenbe bele kell rondítanod. Arr - hörögte a torzszülött és olyasféle hangot adott ki, mint amilyet a kalózok szoktak üdvözlésképpen.
Egyre elképzelhetetlenebbnek tűnt az egész, hiszen Namjoon mindig is "híres" volt a racionális és realista gondolkodásmódjáról, amikor most mind felborulni látszódtak, hiszen ki ne vonná kétségbe a saját nézeteit egy ilyen eseménysorozat után.
Néhány percig próbálkozott a démon, hogy felülkerekedjen az angyal ereje felett, ám ez nem igazán sikerült neki, amiért Namjoon nem győzött hálát adni. Olyan volt, mintha egy macska játszadozott volna a halál mezsgyéjén táncoló egérrel. Esélyt sem adott a menekülésre. Egy végső mozdulattal a földre lett küldve a rondaság, az angyal pedig annak a helynek szegezte a pengét, ahol úgy vélte, hogy a szívének kell lennie. Bár egyáltalán nem volt abban biztos, hogy a démonoknak van-e egyáltalán szivük.
-Úgy-e te sem gondoltad komolyan, hogy ölbetett kézzel fogom nézni azt, ahogy bántod? - zengte fölényes hangon a női hang.
-A főnöknek szüksége van rá, hisz te is tudod, hogy különleges - olyan eszeveszett hörgésbe kezdett a démon, hogy még az angyal szárnyai is kissé megrezdültek.
-Tudom. Most pedig visszaküldelek oda, ahova tarotozol - szólalt meg újra erőteljes hangon és végre lesújtott fegyverével.
A szörnyszülött teste vonaglani kezdett és egy velőtrázó sikoly kiséretében semmive foszlott. Namjoon agyában egyvalami folyamatosan ott motoszkált. Miért lenne ő különleges? Hisz mindig is csak egy egyszerű srácnak gondolta magát. Felnézett a még mindig háttal álló angyalra, aki minthacsak megérezte volna, hogy őt figyeli, lassan megfordult. Az arcából még mindig nem látott semmit a vakító fehérség miatt, de valahogy pontosan tudta, hogy gyönyörű. Azt viszont tisztán látta, hogy nem csak hogy a kardja van aranyból, de még a haja is aranyló szőke.
-Én... - kezdte volna a még mindig kissé remegő Namjoon a köszönetnyílvánítást, de az angyal felemelte kezét és felé tartotta azt.
Namjoon kézségesen elfogadta a felé nyújtott kezet, de amint hozzáért félre is kapta onnan annyira forró volt a bőre.
-Ne haragudj. Mindig elfelejtem, hogy nem tudom megérinteni a halandókat. Nem kell megköszönnöd. Ez a dolgom. Viszont erre nem emlékezhetsz - mondta bűnbánó hangon az angyal, mire Namjoon egész teste megfeszült.
-De én szeretnék emlékezni a megmentőmre - húzta el lemondóan a száját.
-Sajnálom, de ez nem lehetséges. Remélem, hogy többet nem fogunk találkozni.
Utolsó mondata miatt Namjoont újra elöltötte a félelem, hiszen ő még szeretné látni. Ő maga sem tudta, hogy miért, hiszen még csak az arcát sem láthatta. Lassan kezdte el az angyal kezét a fiú homloka fele közelíteni és amikor hüvelykujja megérintette az emlegetett terültet, éles fájdalom hasított a fejébe. A térdei összecsuklottak és összesett a betonra.
-Egy valamit viszont ne felejts el! - hallotta még utjára azt a gyönyörű hangot - Az őrangyalod mindig figyel téged.