Tárd ki a szárnyaid! (Namjoon fanfiction) ~Lassan frissül~

3.rész - A történet

Hosszú éjszakákon át gondolkodtam azon, hogy mégis hogy kerülhetett be a szobámba egy ekkora fekete toll. A párnám teljesen pamutból készült, az ablakom be volt csukva és sehol egy behatolásra utaló jel. Viszont egy valami még annál is jobban aggasztott. Hogy lehetséges az, hogy a Taehyunggal közös képem ennyire furcsán törött össze? Olyan, mintha valaki szándékosan csak a mellettem álló személy arcánál akarta volna tönkretenni egyik nagy becsben őrzött tárgyamat.
Nyomasztó gondolatok tömkelege rohamozta meg a fárasztó nap után kellemetlenül sajgó fejemet, ahogy a könyvtár fele szedtem lábaimat. „Ha szeretnél majd velem találkozni, akkor péntekenként megtalálsz a könyvtárban”. Újra és újra végig pörgettem agyamban ezt az egy mondatát azon agyalva, hogy vajon hol lehet benne egy buktató, esetleg egy csapda, amivel nekem valaki ártani szeretne. Idegesen ráztam meg egy picit a fejem és parancsoltam magamra, hogy ne ilyen butaságokon járjon az eszem. Én csak egy gyönyörű lánnyal megyek találkozni.
Amint befordultam a megfelelő utca sarkán, azonnal meg is pillantottam úticélomat, ám hitetlenkedve lassítottam le amint feltűnt egy előtte álldogáló szőke hajú lány is. Ahogy észrevett ő is elindult felém így már szemernyi kétség sem férhetett ahhoz, hogy rám várt. Arcán egy széles mosoly terült el és ezúttal arany színű tincsei kissé rakoncátlanul göndörödtek. Egyszerűen tökéletes.
-Szia – köszönt rám amint elém ért.
-Szia Ariel – habozás nélkül zártam karjaim közé a nálam jóval alacsonyabb személyt, aki nem hezitált az ölelést viszonozni.
Kishíján kicsordultak az örömkönnyeim amikor megéreztem kellemes és jellegzetes illatát. Alma és rózsa versengenek a dominanciáért, így egy szinte ellenállhatatlan felhőbe vonják teljes valóját. Ösztönösen szorosabban vontam magamhoz ami miatt egy pillanatra felszusszant, majd még közelebb furakodott hozzám.
-Hogyhogy nem odabent vagy? Meg fogsz fázni – mutattam rá fedetlen nyakára.
-Nem kell aggódnod értem. Nem vagyok fázós típus – vonta meg a vállát úgy, mintha ez mit sem számítana – Plusz, ma úgyis máshol terveztem nekünk programot, hiszen tudtam, hogy el fogsz jönni.
-De mégis hogy tudhattad, ha én is csak fél órával ezelőtt szabadultam el a cégtől? – vontam fel zavartan a szemöldökömet.
-Az egyelőre legyen az én titkom – emelte az egyik ujját ajkai elé és egy aprót kacsintott – Kövess!
Amint kimondta utolsó szavát máris sietős léptekkel elindult a néhány helyen kissé kátyús járdán. Az utat érdekes módon szinte tökéletessé tudták tenni, de a gyalogosok és a biciklisek már nem érdeklik őket. Néhány nagyobb lépéssel Ariel mellett is teremtem, aki tengerkék szemeivel az előttünk elterülő betontömeget figyelte és mélységes némaságba burkolózott.
-Milyen volt a heted? – törtem meg a hallgatást még mielőtt az túlságosan körbe lenghetett volna bennünket.
-Nagyon unalmas. Rengeteget olvastam és aztán megtöbbet olvastam. Később a változatosság kedvéért még egy keveset olvastam – emelte rám tekintetét, amiből csakúgy sugárzott a jókedv és az életvidámság – És ki nem fogod találni, hogy még mit csináltam – kuncogott fel halkan.
-Hadd találjam ki! – lehunytam a szemeimet, mintha éppen erőteljesen gondolkodnék a válaszon – Csaknem olvastál?
-Nem – nevette el magát halkan – Zefírrel is nagyon sok időt töltöttem.
-Na és mit csináltatok közösen? – kíváncsiságom kiolthatatlannak tűnt az irányába, ugyanis minden egyes aprócska információ érdekelt gyönyörűséges lényével és mindennapjaival kapcsolatban.
-Utaztunk – mosolyodott el halványan és arcát a felhők között úszó nap felé fordította – Most te jössz. Mit csináltál ezen a héten?
-Eléggé monoton hangulatúra sikeredtek a mindennapjaim – húztam el a számat – Felkelés, gyakorlás, néha egy kevés kajálás, még több gyakorlás, majd alvás és mindez elölről.
-Nem hangzik valami érdekesnek és nagyon fárasztó is lehet – édeskés hangjából egy egészen kevés együttérzés áradt felém.
-Szerintem érdekes. Az idolság az életem és mindennél jobban szeretem azt csinálni. Amikor látom a rajongóink elégedett és büszke arcát, akkor vagyok a legboldogabb és a legelégedettebb. A hét srác, akikért felelek, ők pedig egyszerűen fantasztikus emberek. Természetesen csinálnak hülyeségeket, de végtelenül tehetségesek és mindannyian nagyon keményen is dolgoznak – olyan beleéléssel kezdtem el magyarázni a mellettem lépkedőnek, hogy kishíján a saját lábamban is elbotlottam – Most éppen egy picit hosszabb turnéra készülünk.
-Na és hol lesz ez a bizonyos turné? – karolt belém és most először még az sem zavart, hogy a testéből természetellenesen nagy hő áradt.
-Az első fele Észak-Amerikában, majd átmegyünk Európába, onnan Ausztrália, majd Japán és végül az egészet lezárjuk itt, Koreában – emlékezetemből előkotortam a helyszíneket és igyekeztem nem felcserélni a gondosan felállított sorrendet.
-Biztos imádni fogják majd az innen messze élő rajongóitok és talán ezzel még szerezhettek is újakat – Ariel csakúgy sugározta magából a pozitív energiát, ahogy levezette kezét az enyémre és összekulcsolta ujjainkat.
Ha valamelyik alkalmi partnerem tette volna ezt, akkor egészen biztosan elrántom tőle a végtagomat, ám az ő közelsége teljesen megnyugtatta kissé zavaros és megfáradt lelkemet. Hosszasan figyeltem ahogy néhányszor meglóbálja kettőnk között a karját, mintha ő maga sem hinné el, hogy mindez megtörténik.
-Azt hiszem, hogy itt jó lesz – mutatott rá egy mellettünk elhúzó, viszonylag hosszú padra és már le is ült, engem magával húzva.
-Az baj, ha nem igazán értem, hogy mihez kellene jó legyen egy kissé már elkorhadt ülőalkalmatosság? – vontam fel az egyik szemöldökömet, ahogy a bőrömhöz hozzáért a furcsán kellemetlenül megmunkált felület.
-Nincsen elkorhadva, csak a természet egy picit megedzette. Éppen ezért ennyire csodálatos – imádom, hogy mindenben ilyen könnyen képes észrevenni a szépséget - Azért hoztalak ide, mert el szeretnék neked mondani egy történetet. Helyezd magad nyugodtan kényelembe, mert szerintem eléggé hosszú lesz – ezúttal már olyan komolynak tűnt, hogy szinte megijesztett.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve hosszan elnyúltam a falapon és fejemet az ölébe fektettem. Ezúttal már szinte perzselt a testéből előtörő hő, de ezt nem akartam tudtára adni, így csendben tűrtem a kellemetlen érzést, miközben ő az ujjait belevezette a hajamba.
-Egyszer, régen, élt egy fiatal, szinte már lehengerlően jóképű fiú – kezdett is bele.
-Mi volt a neve? – szakítottam azonnal félbe.
-Azt elfelejtettem megemlíteni neked, hogy nagyon utálom, ha félbeszakítanak, úgyhogy légyszíves csak akkor beszélj, ha nagyon muszáj – az állkapcsát egy egészen picit összepréselte, ezzel pedig sikerült is engem elnémítania – Most akkor a te kedvedért elnevezem ezt a fiút Chong Yolnak. Ez a bizonyos fiú lenyűgöző képességekkel rendelkezett. A hangjával bárkit képes volt levenni a lábáról egyetlen pillanat alatt, a rajztehetsége is páratlan volt, mindemellett pedig nagyon kifinomult érzékkel rendelkezett a divat terén is. A lányok csakúgy csorgatták utána a nyálukat és mindenki arról beszélt, hogy előbb vagy utóbb megszerzi magának. Csakhogy nem tudhatták, hogy az ő szíve már foglalt és nem is akárki által. Beleszeretett az őrangyalába, akit egész életében egyetlen egyszer látott a teljes valójában. Folyton bajba keveredett, szándékosan tette ki magát mindenféle bugyuta veszélynek annak reményében, hogy talán újra láthatja szívszerelmét, ám ő mintha teljesen eltűnt volna. Egyik éjszaka egy nagyon mély álomból zavarta fel egy kellemes simogatás, ami az arcától indult el és egészen fedetlen mellkasáig tartott. A szemei kipattantak, ám az éles fényben először nem igazán látott semmit. Aztán fokozatosan kirajzolódott előtte egy lélegzetelállítóan gyönyörű, fiatal lány alakja, akiben azonnal felismerte annyira szeretett őrangyalát, ám valami nem volt rendben vele. Az emlékeiben élénken élt a kép, hogy a hátából hófehér szárnyak nőttek ki, ezek azonban olyan feketék voltak akár az éjszakai égbolt. Az angyal lassan hajolt oda a fiú arcához és szájon csókolta őt olyan szenvedéllyel, amilyent azelőtt még egyikük sem érzett. Csakhogy ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie – egy egészen aprót rászorított továbbra is kezében tartott tincseimre így egy alig hallhatót felszisszentem a kellemetlen sajgás miatt – A csókkal együtt a fiú testében mérhetetlen mennyiségű kín szabadult fel és érezte, hogy nem kap levegőt. Szabadulni akart a fojtogató érzéstől, ezért ellökte magától az angyalt és eldőlt az ágyon. Érezte ahogy a hátán végig csorog valami és a fájdalmai abba is maradtak ahogy előtörtek rejtekükből az ő hatalmas, ónixfekete szárnyai. Belőle is angyal lett, de nem olyan, mint amilyennek ti elképzelitek. Sötét volt és gonosz. Mindenben csak a rosszat látta meg, mindig azon törte a fejét, hogy hogyan tehetne valamit tönkre, átkokat szórt mindenre és mindenkire, valamint megesküdte, hogy bosszút fog állni azon aki ilyen csúnyán elátkozta őt. És meg is tette. Amikor nem fogadták el őt a Mennyországban a mássága miatt, felkereste azt a lányt, aki egykoron az őrangyala volt és számkivetetettként élt azért, mert beleszeretett egy halandóba. Elkövette a legnagyobb bűnt, amivel egy angyalt meg lehet büntetni. Eltörte a szárnyait és sorsára hagyta.
Ahogy a szavak előbugyogtak ajkai közül, nagyon lassan elkezdett úrrá lenni rajtam az álmosság. A hangja elringatott, karjai biztonságérzetet nyújtottak számomra és bármennyire is tudtam, hogy nagyon fontos az amit mondani szeretne nekem, nem bírtam tovább nyitva tartani a szemeimet. A padon fekve, Ariel karjai között nyomott el az álom.