Árnyékliliom

2. Fejezet

Egy hónap telt el azóta a bizonyos este óta. Add úgy tűnik, kezdte összeszedni magát. Az ominózus éjszakát követő nap ki sem mozdult a szobájából, égzengő hangon elparancsolt mindenkit a közelből, és nem is hallatott magáról egészen este kilencig. Mikor kilépett a szobából, szokatlanul nyúzottnak nézett ki. Nem volt rajta a zakója, még nyakkendő sem, csak a szokásos fekete öltözéke. Habár az ő színe egyértelműen a fehér volt, nem volt hajlandó abban járni a szüleik halála óta.

Egy fekete ing, és egy fekete kosztümnadrág. Néha egy szürke mellényt is felvett, de azon az estén kihagyta. Egyenesen a hatalmas ház zenetermébe ment. Psyker is éppen ott volt, de nem játszott semmin, csak üldögélt a kandalló előtt. Mikor meghallotta az ajtó nyikordulását, meglepetten kapta fel a fejét.

Tekintete egy pillanatra összefonódott bátyjáéval, akinek a pillantása meglágyult, akár egy néma, puha simogatás, és biccentett neki. Psyker felugrott a székről. Zavartan álldogállt a kandalló előtt. Élénken élt még benne az éjszaka lezajlott jelenet és az egész napon átívelő aggódás. Valóban, testvére fáradtnak látszott, ám tekintetébe különös fény költözött.

Psyker, mikor felfedezte testvére pillantásában a visszatérő akaratot, majdnem elmosolyodott. Az akaratot, hogy talpra tudjon állni. Az élni akarást. Hiszen eddig nyilvánvaló volt, hogy Add fel akarta adni. Meg akart torpanni, megragadni a gyászban, hagyni, hogy a terhek súlya szilánkosra törje lelke maradékát. Le akart állni a györtődéssel. Fel akarta adni a harcot az életben maradásért.

Valószínűleg az egyetlen ok, amiért küzdött az az volt, hogy jól ismerte saját magát. Tudta, hogy ha hagyja, hogy ez a teher, ez a gyász roppantsa össze, akkor soha többé nem lesz képes talpra állni. Soha többé nem lesz képes arra, hogy felvegye a kardot, és ha másért nem is, legalább az öccséért harcoljon tovább a gondokkal.

Bátyja léptei kizökkentették elkaladozott gondolatai medréből. Az idősebb csendesen suhanva odalépett az egyik üvegszekrényhez, és egy hegedűt vett ki belőle. Szó nélkül megfordult, a zongora felé biccentett egy aprót, miközben lehunyta a szemeit és a vonót a húrokra illesztette. Várt. Psyker tutdta, hogy arra vár, ő kezdjen el egy dallamot. Gyors léptekkel a zongorához osont és szaporán leült a székre, ujjaival közben már lapozgatta is a kottafüzetet. Beletelt pár percbe, míg talált egy olyan darabot, amit szívesen eljátszott volna. Hiszen most rajta volt a választás sora. Add is erre hívta fel a figyelmét.

Reszketeg ujjakkal kezdte játszani a dallamot. Testvére várt. Nem kapcsolódott be, mintha a gondolataival küzdene. Psykert nem zavarta. Lejátszotta újra a kezdő sort. És újra. És ekkor meghallotta a hegedű halk hangját. Olyan volt, mintha sírna...nem is sírna, inkább zokogna. A keserű dallam még keserűbben csendült fel a hatalmas teremben. Hiszen a zeneterem nem akármi volt.

Egy hatalmas terem, egy emelvénnyel, amin jelenleg a két testvér szólaltatta meg sokat használt hangszereiket. És hat, a színházteremben levő székekhez hasonló sor, ahol a család tagjai szoktak ülni, éppen halgattva a Timdie család büszkeségeinek, vagy a meghívott művésznek a zenéjét.

A házban megfagyott minden mozdulat. Még a légy zümmögése sem zavarta meg a dallam könnyed függönyét, ami lustán telepedett a házra. A szolgálók egyesével, lábujjhegyen közeledtek a teremhez, amelyben hónapok óta előszőr csendült fel dallam. Mivel mind a két fiú szeme le volt csukva, elméjük a dallamba feletkezve, ezért észre sem vették, hogy egész kis közönségük gyűlt össze. Mindenki egymásnak integette, hogy vigyázzon, ha véletlenül bármi neszt csapott. És ekkor a ház egész lénye belefeledkezett a gyászosan zokogó dallamba.