Árnyékliliom

3.Fejezet

Eltelt egy egész hét. Psyker azóta nem hallott az Eve-ügyről, de biztos volt benne, hogy amit a bátyja megmondott, az úgy is lesz. Éppen hazafelé tartott a matekórájáról, amikor meglátta az autót a ház előtti utca túloldalán parkolni. Soha nem látta még az autót. Eleinte elsiklott ezen sekélyes részlet felett, és vállat vonva lépett be az udvarra. Amint felpillantott a cipője tanulmányozásából és tekintetét végigfuttatta a házhoz vezető hatalmas sétányon, ledermedt.

Egy nő sétált rajta, egyik kezében egy bőröndöt, ugyanazon oldalához szorítva pedig egy mappát is próbált szállítani, másikban pedig egy kislány kezét szorongatta. A lánynak hosszú, mézszínű haja volt és egy csipkés, fehér ruhát viselt. Mindegyre rángatta a nő kezét, hogy megnézhesse a virágokat, az pedig válaszolt neki valamit, de túl messze volt ahhoz, hogy a fiatalabb Timdie megértse. Bár nem kellett nagy géniusznak lenni ahhoz, hogy kitalálja, a nő szóban elnapolta a virágnézést.

Psyker úgy érezte, hogy a legjobb az lenne, ha most rögtön fogná magát, sarkon fordulna, és valamikor egy hét múlva térne haza, miután kibulizta magából azt az információt, hogy mostantól ez a törpe a nyakán fog élni. Végül a büszkesége gátolta meg abban, hogy eltűnjön olyan hangtalanul, ahogy érkezett, és célratörő, sőt gyors léptekkel a páros nyomába eredt. A nő hamar felfigyelt a jelenlététre, mert lába alatt kitartóan csikorogtak a fehér kavicsok, ezért megfordult.

- Jó napot! –köszönt a fiatal nő, és már kezdte volna is a mondókáját, Psyker reakciója azonban a torkába fagyasztotta a szót.

- Persze, már akinek jó. –fogtatta a szemét morogva az ezüsthajú tinédzser. – A tökmagot dobja csak le az ajtóban, majd a cselédek helyre teszik.

Láthatóan szegény nő azt sem tudta, mit nyögjön ki, de szerencsére a kislány, aki közben rendíthetetlenül rángatta a kezét, hogy figyeljen fel rá, most kitépte a kezét a szorításból, egy könnyed mozdulattal elé perdült, majd terpeszbe vágta magát, kis kezeit a szája két oldalára szorította és elkiáltotta magát.

- Rena-néni! Lélegezz! –hangja csilingelően töltötte meg a síri csendben levő udvart.

A nő, hallgatva a kislány tanácsára, vett egy mély levegőt, majd a tekintete szigorúba váltott át, és már kezdte volna a modoráról leckéztetni az előtte álló fiút, amikor kinyílt a ház ajtaja, és a személyzet összes tagja sorra sietett ki rajta. Egy inas elvette a nőtől a bőröndöt, páran a kislánnyal foglalkoztak, egy cseléd sűrű hajlongások és bocsánatkérésekkel halmozta el, míg a házvezetőnő (a család régi barátja és a testvérek dajkája) visszafogott szidalmakkal illette a „Fiatal urat".

- N-nem, igazán semmiség. –hessegette el az alázatos bocsánatkéréseket Rena, miközben igyekezett megnyugtatni a személyzetet, hogy nem történt semmi.

A helyzet talán meg is nyugodott volna, ha Psyker fennhangon el nem kezdett volna cirkuszolni.

- Még engem tolsz le Mary? Hiszen csak természetesen, hogy nem látom szívesen őket. Ideküldik ezt a vén banyát, meg a felesleges törpét, és még elvárják tőlem, hogy vigyorogva nyissak ajtót?!

- Na, megbocsáss kölyök! –csattant Rena. –Csak a tudtodra adom, hogy huszonöt éves vagyok, és még csak nem is hozzád jöttem, szóval mutass annyi tiszteletet az idősebbek felé, hogy legalább köszönni megtanulsz rendesen, ha már modorod egyáltalán nincs!

- Köszönöm a leckét miss-fiatal-vagyok-és-dögös-térdelj-a-lábaim-elé. –forgatta a szemeit Psyker, majd faképnél hagyta volna a társaságot, amikor egy hang dörrent az ajtó felől elfojtva minden más hangot, arra késztetve egyaránt a tinédzsert és a személyzetet, hogy lesüsse a fejét, és összehúzódjon.