Short Stories

Fura

Emlékszel az első napra, mikor megismerkedtünk? Sárga kabátban nyitottál be a kávézóba, ahova én mindennap bejártam. Furcsálltam is, hogy egy új arcot látni erre fele. Kérdezgettem magamban, ki is lehetsz, honnan jössz, miért jöttél pont ebbe a kávézóba.

Egy capucchinót kértél, tejszínhabbal. Amíg készítették, megakadt a szemed rajtam. Nem is csoda, hisz azóta néztelek, mióta benyitottál.

Zavaromban visszapillantottam a kezemben lévő könyvemre, és a fülhallgatómat is visszadugtam a fülembe, amit időközben vettem ki, hogy halljam, mit is rendelsz, vagy milyen is a hangod. Furcsa, lehetséges. De te nem ijedtél meg, nem néztél le, nem fordultál ki azonnal a kávézóból.

Ehelyett megálltál az asztalom mellett. Lassan felnéztem a könyvemből, és a tekintetedbe fúrtam az enyémet. Soha nem láttam még olyan gyönyörű világosbarna szemet, mint amilyen neked volt akkor, 14-én reggel.

Láttam a szád mozgását, de hangod helyett csak zene halk dallamát hallottam. Furcsa volt, de valahogy passzolt a kettő egymáshoz. Olyan idilli, és romantikus, pedig én igazán utálom a romantikát.

Gyorsan észbe kaptam, és zavartan húztam ki a fülemből a fülhallgatót.
- Ne haragudj, nem hallottam mit mondtál. - simítottam hátra egy fekete tincset a fülem mögé, a combjaimon fekvő karomat vizsgálva, ami ebben pillanatban érdekesebbnek tűnt bármi másnál.

Édesen felnevettél, majd megkérdezted - újra -, hogy leülhetsz-e hozzám. Bólintottam egyet, majd gyorsan az üres poharamat és tányéromat magam elé húztam, hogy legyen hely a kis asztalon neked is.

Szinte félve pillantottam rád, miközben leültél az előttem lévő székre. Mint egy puskázó kisiskolás, úgy nézhettem ki, ami furcsa volt, hisz az előbb még legeltettem rajtad a szemem.
Pulcsidat feltűrted, majd mindkét kezedet az asztalra helyezted, és a poharadon valami ritmustalan ütemet doboltál az ujjaiddal. Körbe néztél az étteremben, minden kis apróságot megcsodáltál.
- Szép kis hely. - mosolyodtál el hirtelen, amitől nagyot bukfencezett a gyomrom, és azok a híres pillangók mind kikeltek a bábjaikból, hogy öröm táncot járjanak a hasamban.

- Ühüm. - hümmögtem, eljátszadozva az ujjamon lévő kis gyűrűvel. - Szeretem nagyon.

Mosolyogva rám pillantottál, majd végig néztél rajtam, és a környezetemen.
- Jajagmyeont* ettél? - kérdezted, jót szórakozva rajtam, ahogy zavartan húzogatom a fekete pólóm ujját.

Az étterem előtt elhaladó vagy a bent ülő emberek biztos furcsálták a mi párosunkat. Te sárga pulcsiban, egy kiszakadt farmerban, kíváncsiságtól csillogó szemekkel figyeltél mindent, míg én lehorgasztott fejjel, fekete szettben csak téged néztelek.

- Igen. - válaszoltam kérdésedre, mire szélesebben elmosolyodtál.
- Véletlen, hogy április 14-én jajagmyeont eszel? - támasztottad meg a kézfejeden az állad, fél szemöldöködet felhúzva.

- Nem. - bátorodtam fel egy pillanatra, és egy mosolyt is elengedtem.

Elégedetten hátra dőltél, és több percig csak szemeztünk, amíg a poharad utolsó cseppjeit is ki nem ittad. Csak olyan általános kérdések röppentek fel néha, mint hogy mit olvastam, hova járok iskolába, milyen zenéket hallgatok szívesen. Minden kérdésedre válaszoltam, és nem voltam rest vissza kérdezni, hisz érdekelt, ki is vagy, mi is vagy.

Ezután nem tartott neked sokáig, hogy elkérd a számom, amit örömmel adtam meg. A fejem búbjától a kislábam ujjáig futkosott rajtam a boldogság hulláma, és mikor megígérted, hogy hívni fogsz, szinte rohantam haza, hogy elmeséljem a családomnak, barátaimnak.

De több napig nem hívtál. A legelején még azzal nyugtattam magam, biztos ezer meg egy feladatod van, nem érsz rá. Aztán kétségbeesetten a barátnőimhez fordultam jó pár nap elteltével, akik még tartották bennem a lelket, és azt mondták, ez olyan "pasis dolog": váratni a lányt, utána a legváratlanabb pillanatban újra felbukkanni. Valamiért viszont kezdett elhagyni a remény, hogy újra láthatlak majd. A megbántottság, a szomorúság és a düh jó pár napra a legjobb barátaimmá váltak, és egy hét után már a kezemben szorongattam a telefonom, és a számodat lestem. Két lehetőségem volt: felhívlak vagy kitörlöm a számod. Örökre.

Egyik sem történt meg, mivel a következő pillanatban felsikítottam. Csörgött a telefonom. Bevonzottalak volna? Lehetséges. Hisz hívtál. Fura.

A telefonom egyfolytában rezgett, én pedig zakatoló szívvel vettem fel a földről, és emeltem a fülemhez.

- Hallo? - szóltam bele, rekedtes hangon.
- Ne haragudj, felkeltettelek? - kérdezted, szórakozottan.
- Nem, dehogy. - köszörültem meg a torkom. - Mi újság? - kérdeztem vissza, lazaságot erőltetve magamra. Sikertelenül, hisz olyan feszült voltam, mint még soha.

- Azon gondolkozom már jó pár napra, hogy mégis hova vigyelek el randizni, de egyébként nem sok. - mondtad, amitől nagyot nyeltem, és szaggatottan vettem a levegőt.
- Ezért csuklottam akkor annyit. - gondolkoztam hangosan, amitől elnevetted magad, így az én arcomra is egy nagy mosolyt varázsoltál. Szerettem már akkor is hallgatni, ahogy nevetsz.

- Lehetséges. - vallottad be. - Akkor meghívhatlak egy italra? Ha az sem válna be, maradunk az "addig tartod bent a levegőt, amíg el nem múlik a csuklás" módszernél.
Halkan felnevettem, és megráztam a fejem.
- Rendben, benne vagyok.

A mi kis kapcsolatunk valahol itt kezdődött el.
Az első találkozást követte a második, a harmadik, egy idő után pedig nem is számoltam már. Múltak a hetek, a hónapok, és nem telt el úgy nap, hogy egy sms-t ne küldtünk volna egymásnak. Ha rossz idő volt moziba mentünk, vagy csak a kedvenc éttermünkben beszélgettünk. Én a suliról, hogy mennyire igazságtalanok a tanárok, te pedig az egyetemről, hogy a hajnalokig tartó játszásaid miatt mindig órákon alszol. Ha pedig szép idő volt a parkba mentünk, és egy fagyi vagy kása mellett az eget kémleltük. Rendszerint az ölembe hajtottad a fejed, amitől az elején sokszor estem zavarba, de egy idő után, észre se vettem, hogy a hajtincseidet birizgálom, amit te nagyon is élveztél.
Szép lassan haladtunk, semmit sem siettél el, amiért rettenetesen hálás voltam, hisz előtted még sosem volt kapcsolatom. Ezt el is mondtam a legelején, minden aggályommal együtt, úgyhogy tartottad magad ahhoz, amit ígértél, és semmit sem erőltettél.
Három hónap után volt az első alkalom, hogy megcsókoltál, kimondtad, hogy szeretsz és még négy hónapra rá, hogy lefeküdtünk. Megbántam? Egyszer sem, soha, hisz gyönyörű emlékkel gazdagodtam. Miattad, a szereteted és az odafigyelésed miatt éltem meg azt az estét is boldogan, és szerencsésnek mondhatom magam, amiért nem rossz emlékként éltem meg, mint sok lány.

Tehát igen, a világ legboldogabb embere voltam abban az időben. Tényleg, semmi sem ronthatta el a kedvem. Maximum az, ha nem láttalak egy nap, és a jó éjt csókod vagy az ölelésed nélkül kellett elaludnom.

Erre most.... - olvastam a soraimat, könnyfátyolos szemekkel, útjára engedve a zokogásomat. - Akkora egy hülye vagy. - szidtam magamat, a fejemet fogva.

Az ágyam szélén ültem, tanácstalanul dobolva a lábaimmal.
Miután elküldtem neki ezt az üzenetet, másodpercenként nyitottam fel a telefonom, hogy lássam, írt-e. De nem, a telefonom csöndben maradt, ami rettenetesen kétségbe ejtett.

Utálom a Valentin-napot! Mindig minden akkor romlik el. Akkor az elejéről.
Mivel még sosem készíthettem a barátomnak Valentin-napra csokit, most rászántam a péntek estém, és káoszt csinálva a konyhában, de kész lettem három vállalható kockával... A húszból, de nem ez a lényeg.
Mikor megjött, első dolgom volt átnyújtani a kis rózsaszín zacskómat. Pirultam, kapkodtam a tekintetem, és ami rám nem jellemző, de dadogtam, és össze-vissza beszéltem. Még jó, hogy mindjárt egy éve, hogy járunk.

Taehyun elmosolyodott a viselkedésemen, majd oda hajolt hozzám, és megcsókolt. Ez volt egy hónapja. Az utolsó boldog napunk.

Mert azóta, mintha valami szörnyű mérget kevertem volna a csokiba, elátkozottnak érzem magam.
Ami eddig egyikünkre sem volt igaz, el kezdtünk féltékenykedni, rácsaptuk a másikra a telefont (rendszerint én ő rá, Taehyun meg ahelyett, hogy visszahívott volna, megvárja mindig míg megnyugszom). Olyan felesleges dolgokon kaptunk össze, mint például hogy a másiknak nem jó a megbeszélt találkozunk, mert mondjuk fáradt a tanulás miatt, amiből mindig az lett, hogy "biztos megcsal".

Barátnőim szerint, elért minket az "egyéves szindróma", amit túl kell vészelni, és utána minden visszakerül a rendes kerékvágásba. Fogalmam sincs, hogy ők honnan szedik ezeket, mindenesetre, csak ebbe az egy "szindrómába" tudok kapaszkodni, és reménykedni, hogy rendben leszünk.

Óráknak tűnő perceket ülhettem egy helyben, cikázó gondolatokkal, mikor Taehyun kicsapta a szobám ajtaját, halálra rémítve ezzel.

- Megőrültél? -meredtem rá hatalmas szemekkel. - Neked suliban kéne lenned.

- Neked pedig tanulni kéne a vizsgáidra, mert ha jól tudom, nem egy egyetemre jelentkeztél. De ehelyett szakítós üzenetekkel bombázol, a frászt hozva rám. - hadarta el, és akkor vettem észre, hogy pirosok a szemei. Miért nem vettem figyelembe, hogy milyen érzékeny? Hisz szinte csak én ismerem ezt az oldalát.

- Azért mert most mindkettőnknek nehéz időszakja van, még nem kell szakítanunk. - folytatta, majd lassan felém sétált, és leguggolt, hogy szemmagasságba legyünk.

- Nem is akartam, csak. - szipogtam, a pulcsim ujját húzogatva. - Megijedtem, és túl sokat gondolkoztam... Taehyun... Én nem szeretnélek elveszíteni. - néztem a szemébe, majd sírva öleltem át, belefúrva az arcom a vállába.

- Túl sokat gondolkozol, és komplikálsz, ami nem áll jól. - ezen muszáj volt felnevetnem. - Ne stresszelj rá erre, van így is elég bajod, bajunk. - simogatta a hátam, én pedig hosszú percek után tudtam csak megnyugodni.

- Szeretlek. - mondtam ki, elengedve, hogy a szemébe nézhessek.
- Én is téged. - simogatta meg az arcom. - Odaadom most az ajándékom, mit szólsz? - mosolyodott el.

- Milyen ajándék? - kérdeztem, összeráncolt homlokkal.
Nem válaszolt a kérdésemre, csak előhúzott egy kis dobozt, és kinyitotta.

Két nyaklánc volt benne, amik egy-egy puzzle darabkát ábrázoltak. Ha össze rakjuk őket, tökéletesen illeszkednek. Hatalmas szemekkel néztem hol a kis tárgyakra, hol Taehyunra.

- Gyönyörűek. - forgattam a kezeim közt őket. - És nagyon romantikus. - imitáltam öklendezést, mire Taehyun oldalba bökött.
- Választhattam volna rózsaszínt is, szív formában. - nyújtotta ki a nyelvét, de aztán elnevette magát.
- Nem, tökéletes ez így. - raktam a nyakába az egyik láncot, aztán a sajátomat az enyémbe.

Összeillesztettem őket, mikor lemásztam Taehyun ölébe.
- Annyira fura. - pirultam el. Szerelmes vagyok, és ezt viszonozzák. Nem is akárhogy. Van ennél furcsább, de jobb érzés a világon?

Sziasztok. Nos, ez az a fici, ami a HWK Facebook csoportban különdíjat kapott sok sok aranyos wattpades felhasználó like-ja miatt. *-* Nagyon nagyon szépen köszönöm, rettenetesen meghatódtam.

ParkSandraa oldalán megtaláljátok az első három helyezetett is. Csodálatos ficik születtek, komolyan mondom!