Short Stories

Bromance (Vmin oneshot)

- Halló?
- Szia. Hogy vagytok? - hívtam fel anyát a koncert után. Már a szobámban ültem az ányamon, megfürödve, pizsamában. Mindenkit külön megkértem, hogy egy kis időre hagyjanak egyedül, amire természetesen rábólintottak. Nehéz időszakon mentem keresztül. Ha a tagok nem állnak mellettem, biztos vagyok benne, hogy beleroppantam volna a nagymamám halálába. 100 nap telt el, azóta nem volt olyan éjszaka, hogy ne sírtam volna. Szégyellem, hogy egy fansignon is eleredtek a könnyeim, de nem bírtam visszatartani. A kemény munkabeosztás, a percre pontos ütemtervek, fellépések, fansignok, 0/24 órás jókedv mellett nem volt időm a rendes gyászolásra, így az öt-tíz perces szünetekben egy sarokba pityeregtem, ami semmit nem ért. De szinte mindig rám találtak, legtöbbször Jimin, aki alig hagyott egyedül, aminek rettentően örültem, mert így nem emésztett fel teljesen a fekete gyász. Most is tudom, szinte érzem, hogy a bezárt ajtón figyel, hogy mikor jöhet be, ölelhet át, miközben sírok a vállán. A gondolatra elmosolyodtam, majd egy nagyot sóhajtva hallgattam anyát.
- Szia, kicsim. - szólalt meg rekedtes hangon. Sírt. A hangját hallva könnybe lábadt a szemem. Annyira nagyon hiányzik. - Velünk minden rendben. Milyen volt a fellépés?
- Nagyon ügyesek voltunk. Elmondtam a fanoknak... - itt megcsuklott a hangom. Nagyot nyeltem, de a gombóc a torkomból nem akart eltűnni. - Mikor lesz a temetés? Megvan már a pontos időpont?
- Igen, három hét múlva. Remélem...
- Anyaaaa, bátyóval beszélsz? - hallottam meg húgom hangját, amitől elmosolyodtam.
- Igen, vele. - mondta anya, amire a Picur felsikított.
- Hazajön?? Taeeee, ugye hazajössz? - kiabálta.
- Megpróbálok. - suttogtam. Anya továbbította neki az üzenetet, így ha lehet, még hangosabban sikítozott, amíg egy ajtócsapódás után meg nem szűnt minden fajta a hang a telefon másik végén.
- Anya? Itt vagy még? - kérdeztem, mire egy sóhaj volt a válasz.
- Tényleg hazajössz?
- Megpróbálom. - ismételtem ezt az egy szót. Biztosra semmit nem mondtam nekik, ezt megtanultam, amióta idol lettem.
- Rendben, most lerakom. Jó éjszakát, kicsim. Nagyon szeretlek!
- Én is titeket! Jó éjszakát! - ezzel megszakadt a vonal.

Másnap beszéltem a managerrel, aki rábólintott a hazautazásomra. Eszméletlen boldog voltam, annak ellenére, hogy tudtam, temetésre megyek, de ez elenyészett amellett, hogy a rég látott családommal találkozhatok. Még az este elújságoltam a jó hírt telefonon. Velem együtt örültek. Anya a kedvenc ételemmel várt, a húgom mindenféle játékkal, apa pedig egy apa-fia estére készült. Másfél órán keresztül terveztünk, beszélgettünk, nevettünk.
Oly' annyira boldog voltam, hogy a legfontosabb törvényemet felejtettem el: Ne ígérj semmit előre!

Két hét telt el. Egy fellépésünkről jöttünk el, mikor a manager elmondta,  a következő hét eseményeit. A kis naptárjainkat bújtuk, hogy ahol változás lesz, azt kijavítsuk. Egyetlen változtatás volt.
- De én aznap utazom. - szólaltam meg halkan, mire a manager rámnézett.
- Nem tudsz elutazni. Megcserélték a te szereplésedet Jungkookéval. Sajnálom. - azzal el is fordult tőlem, hogy a többieknek magyarázzon.
- De
- Nincs de.
Hazaérve a szobámba rohantam, becsapva az ajtót, a földre rogyva. Nem sírtam. Égett a szemem, de egy csepp se jött ki. Dühös voltam. Dühös magamra, a managerre, Jungkookra, az egész világra.
- Miért nem jöhetett ez össze? Ha?! - kiabáltam magamból kikelve, miközben a kezeimmel, lábaimmal csapkodtam, rúgtam össze-vissza. - Aaaaaaaa...
- Hyung... - kopogott be Jungkook félénken, amire mégjobban elöntött a méreg.
- Nem akarok senkit se látni, senkivel se beszélni, veled főleg nem! - fel se fogtam a szavaim erősségét. Csak ki akartam adni a bánatom, a haragom, és sajnos ez Jungkookot érte el.
- Én sajnálom... - hallottam meg újra, mire már felálltam, de az ajtóval háttal.
- Menj el. - halkan beszéltem, próbáltam megnyugodni.
- De, hyung, én... - nem hagytam, hogy befejezze.
- Menj a szobádba. Most! - felemeltem a hangom.
- Beszélek a managerrel, és... - eddig bírtam. Kirántottam az ajtót, és a meglepett maknae tekintetébe fúrtam az enyéimet.
- Leszarom! Ne beszélj vele! Úgyse ér semmit a szavad! Majd miattad megváltoztatják a menetrendet, nem? Ne röhögtess! És mit mondanál? Ha? - néztem le rá kérdőn.
- É-én... Azt hiszem, hogy... - kereste a szavakat, amin gúnyosan felnevettem.
- Átgondoltad, vagy csak oda állnál a manager elé, és makognál valamit, mint most? Nos? Mondanál valamit, vagy...-
- Fogd be a szád! - üvöltött rám Jimin, mire Jungkookkal egyszerre fordultunk az idősebbik felé. - Mégis hogy mersz így beszélni vele? Megőrültél? - jött felém, de olyan lendülettel, hogy rendesen megijedtem tőle, és egyet hátra is léptem. Még sose kiabált velem, sőt senkivel. Persze, viccből már igen, de ha össze is vesztünk, ő mindig nyugodtan oldotta meg a problémákat.
Mikor megállt előttem, felnézett rám.
- Hatalmasat csalódtam benned, Taehyung! Senkivel se beszélhetsz így, világos voltam? - megremegtem mind a jeges tekintetétől, mind a mély hangjától. Vett egy mély levegőt, majd kifújta azt. - Beszéltem a managerrel. Holnap reggel elmehetsz, és maradj ott két éjszakát is. Úgyhogy szólj a szüleidnek.
- Jimin... - csuklott el a hangom.
- Nem érdekelsz! - újra felemelte a hangját. Zsebre tette a kezét, és lehajtotta a fejét. - Takarodj haza. Nem akarlak most három napig látni. Pakolj össze, és menj aludni! Most!
Feleszmélni se volt időm, már be is lökött a szobába, majd rám csukta az ajtót. Remegtem egész testben, azt se tudtam, hol kezdjem, megmozdulni se volt erőm. Eleredtek a könnyeim, összegörnyedtem, és sírtam. Borzasztóan viselkedtem. El se akartam hinni, hogy miket vágtam szegény fiú fejéhez. Aztán ott volt Jimin. Amellett, hogy lecseszett, teljesen jogosan, hogy tudtam, most látni nem akar, teljesen jogosan, hogy féltem tőle, amire eddig sose volt példa, azt akartam, hogy idejöjjön, és átöleljen. Vártam, isten tudja meddig. Reménykedtem, hogy egyszer csak megsimítja a hátam, leguggol mellém, rám mosolyog, magához húz, és a nyakába hajthatom a fejem, hogy a kellemes illata, és a nyugodt, barátságos kisugárzása mellett minden bajom elfelejthessem, és csak rá koncentráljak, meg a szívverésére.
Igen, ilyen hatással volt rám Jimin, minden alkalommal. És most lehet örökre megvontam magamtól ezeket a csodás pillanatokat Ahogy ebbe belegondoltam, újabb erős zokogási hullám csapott át rajtam.
Végül Hobi hyung kapart össze a földről, és fektetett le az ágyamba. Rettentő fáradtnak éreztem magam, és bár ott csengett Jimin mondata a fejembe, hogy pakoljak össze, megmozdulni nem volt erőm, és elnyomott az álom.

Egy kisebb csattanásra ébredtem, majd szitkozódásra.
- Jimin? - emeltem picit a fejem, és megláttam a fiút, aki a telefonja vakujával világította a lábát. - Mit csinálsz?
- Semmit, aludj! - fordította felém a vakut, mire nyüszörögve bújtam a takaróm védelmébe a fény elől. - Bocsi.
- Idejössz? - kérdeztem, mire felsóhajtott.
- Aludj, Tae.
Ekkor beugrott, hogy mi történt az este. Gombóc nőtt a torkomba, és nagyon erősen próbáltam visszatartani a sírást.

Végül sikerült, de hatalmas fejfájással keltem reggel. Első voltam, úgyhogy halkan végeztem el a teendőimet. Meglepetésemre össze volt pakolva nekem egy táska. Bevillant Jimin éjszaka. Hálásan pillantottam felé. Végül összecuccolva, köszönés nélkül hagytam el a dormot. Nem tudtam volna bárki szemébe is nézni.

Nagyon meglepte a szüleim az érkezésem, amit megértek, hisz nem szóltam nekik. De ennek ellenére örültek, és csodás három napot töltöttem velük.

Nagyon féltem és izgultam vissza menni a dormba.
Örömmel fogadtak, szinte olyan volt, mintha semmi se történt volna. Egy valaki miatt volt csak "szinte olyan". Jimin távolságtartó volt egész este, amíg vacsoráztunk, alig beszélt, szinte nem is nézett rám, amit végül megelégeltem, így este, mikor mindenki lefeküdt aludni, én átmásztam hozzá.
- A frászt hozod rám! - suttogta, de nem épp érdekelt.
- Ne haragudj rám! - karoltam át a derekát, hogy közelebb húzzam magamhoz. - Sajnálom...
- Nem tőlem kell bocsánatot kérned, hanem Jungkooktól.
- Az már megvolt. Elmondta, hogy megérti a kirohanásom.
- Én nem. - mondta háttal nekem, mire meglepetten emeltem meg kicsit a fejem. - Én nem értem meg. Tudom, hogy régóta nem találkoztál a szüleiddel, tudom, hogy borzasztóan érzed magad a nagymamád halála miatt - itt egy nagy levegőt vett, majd kifújta -, de... Nem beszélhetsz így a csapaton belül senkivel. Mi is nagyon rég voltunk otthon, úgyhogy... - itt megfordult, a fejét pedig a mellkasomba fúrta. - Kérlek, ne haragudj a múltkori kirohanásom miatt. Utána nagyon rosszul éreztem magam. Nem szeretek egyikőtök oldalára se állni... - szipogta. Borzasztóan éreztem magam.
- Még te kérsz bocsánatot? - suttogtam a hajába, amibe egy puszit adtam, közben a hátát simogattam, amitől jólesően felsóhajtott. - Ettől most még görényebbnek érzem magam.
- Érezd is! - nézett fel rám, azokkal a gyönyörű, csokibarna szemeivel. - Mégegy ilyen, és megöllek, vágod?
- Az előbbi aranyos megszólalásaid jobban tetszettek. - bigyesztettem le az ajkam, de végül elnevettem magam, persze csak halkan, nehogy Hobi hyungot felkeltsem.

Sziasztok Drága Olvasóim! ^^
Fuu, félve rakom ki az első BL ficim... Remélem elnyerte a tetszésetek! :3