Fogadásból

8.

Anna

A város peremén egy csendes környékre érünk, majd leparkol egy kis kertes ház elé. Kiszállunk a kocsiból és ő nyitja előttem az ajtót. Az udvar nem volt valami nagy, de kicsinek sem mondanám. Egy nagy fa állt a közepén, alatta egy paddal. A házba belépve egy üres folyosón találtam magam. Nóri megfogta a kezem és beljebb húzott. Megmutatta a konyhát, ahol beépített szekrény, hűtő, tűzhely és egy asztal négy székkel volt. Tovább menve a hálóba értünk, ahol csak egyetlen ágy foglalt helyet, szobainason pár ruha, a többi szépen összehajtogatva a földön, a nappaliban meg egy fotel árválkodott. Itt is a földön voltak a könyvek, pár üres fénykép keret és egy-két apróság. Egy újabb szoba, ahol nem volt semmi a pár dobozon kívül. A falak halvány krémszínűre voltak festve, de pár helyen kiütközött egy-egy erősebb szín. Innen nyílt egy terasz, ahol pár virág díszelgett két szék társaságában, meg a hamutartó. Visszamentünk a nappaliba és Nóri összeszorított szájjal fordul felém. Látom rajta, hogy rettenetesen zavarban van.

- Azt hiszem tartozom egy magyarázattal erről az egészről – mutat körbe. Nem tudom mit akarhat mondani, de még egyszer körbe nézek a helyiségbe. Kiszúrok a válaszfalon egy horpadást. Nóri észreveszi, hogy mit nézek és felnyög.

- Ha nem akarod, akkor nem muszáj most elmondanod! Ráér később is! – lépek elé és átkarolom a derekát. Nem akarom ráerőltetni a vallomást, ha nem áll rá készen. Halványan elmosolyodik, majd az ajkaimhoz hajol. Nyelvével végigsimít az ajkaimon, majd lassan megcsókol.

- Szóval... - kezd bele és hátrébb lép tőlem – Régebben itt éltünk a volt párommal. Több mint öt évig voltunk együtt. Három év után kezdtünk el közös házat keresgélni. Mindenképp kertes házat akartunk, mert... mert! – zavarodik meg, majd folytatja - Megtaláltuk ezt és rögtön beleszerettünk. Nekem volt egy kis megtakarításom és fundamentám meg egy kevés hitel is kellett. Neki meg a szülei jól álltak. Így közösen vettük meg, fele-fele arányban. Nem volt olyan vészesen drága, mert nem központi részen fekszik, meg az ingatlanválság idején vettük. Mivel ez újabb építésű ház, így felújítással nem igazán kellett bajlódnunk. A berendezési tárgyakat, bútorokat együtt vettük. Minden hónapban valamit. Egy év alatt megvolt mindenünk, ami kell. Én rengeteg plusz műszakot és rendezvényt vállaltam, hogy bírjam fizetni a hitelt és hogy színvonalas életünk legyen. Amilyenhez ő szokott és amit talán el is várt tőlem! Ő ezt nem nézte olyan jó szemmel, szerinte menekülök a közös életünkből ezzel a sok munkával. Megcsalt az egyik kollégájával, én megbocsátottam. Magamat hibáztattam, hogy elhanyagolom a sok munka miatt. De ezzel elromlott minden kettőnk között. Nagyon sokat veszekedtünk és elhidegültünk egymástól. Végül én is máshoz mentem, illetve másokhoz. Amikor ez kiderül akkor rettenetesen összevesztünk. Olyan dolgokat vágtunk a másik fejéhez, ami nagyon sértő. Végül fogta magát és elköltözött még aznap.

- Oh... - csak ennyit bírtam kinyögni. Figyelmesen hallgattam tovább, kíváncsi vagyok rá mi történt ezután.

- Próbáltam hívni és rendezni kettőnk között a dolgokat, de nem állt velem szóba. A szülei is ellenem fordultak, ami valahol érthető is. Egy éjszakai műszakom után reggel hazaérve teljesen üres volt a ház. Elvittek mindent, az ágytól kezdve a mikróig mindent. Ágyneműk, törölközők, étkészlet, tv, laptop. A ruháimon kívül tényleg nem hagytak semmit sem. Egy levél volt a falra tűzve, hogy elvitte ami neki jár, de még így is tartozom nekik 5 millió forinttal. Ha kifizetem, akkor lekerül Martina neve a tulajdonlapról és csak az enyém lesz a ház – mondja és odasétál a behorpadt falhoz. Rámutat a lyukra – Ez én voltam, mikor elolvastam a levelet. Mérgembe beleütöttem a gipszkarton falba. A hálóban a földön megtaláltam a szerződést ezen feltételekkel. Átolvastam, aláírtam és most itt tartok.