Fogadásból

19.

Anna

Az edzés vége felé jártunk már, amikor Gabika oldalba bök és a fülembe súgja, hogy itt van Nóri. Kinézek a mutatott irány felé és tényleg ott volt. Röviden int nekem, majd neki támaszkodik a falnak. Tizenkét nap telt el a kórházi beszélgetés óta, azóta írt pár üzenetet, hogy tényleg nagyon sajnálja a történteket és igyekszik rendezni a dolgait. Ezekre azon kívül, hogy írtam egy „oké"-t nem igen tudtam mást reagálni. Ahogy végzünk a nyújtással Nóri felé indulok.

- Szia!

- Szia! – köszön és rágni kezdi az alsó ajkát. Megsajnálom szegényt, hogy tipródik, így megölelem. Szorosan ölel vissza, ami már annyira nagyon hiányzott. Valami más illat van rajta, ráadásul olyan, amit ő nem is szeret. Túl édes az ő ízléséhez. Lenne neki valakije? Ugrik be ez a kép, mire gyorsan elengedem.

- Hogy-hogy itt? – kérdezem végül.

- Beszélni akarok veled! Ráérsz egy kicsit?

- Igen, csak letusolok.

- Rendben, megvárlak kint a kocsinál.

- Jó, sietek – mondom és az öltöző felé indulok. Lekapkodom magamról a ruhámat és beállok a tus alá. Nem tudok szabadulni az új illattól, meg a váratlan felbukkanását sem tudom hová tenni. Elköszönök a többiektől és a parkolóba indulok. Nóri a kocsijának dőlve nyomkodja a telefonját, amikor észrevesz akkor gyorsan a zsebébe süllyeszti a készüléket.

- Hallgatlak! – fonom keresztbe a karomat előtte állva.

- Ne itt – néz körbe grimaszolva – Hazavihetlek?

- Igen – bólintok és megkerülve a kocsit beülök az anyós ülésre. Nóri is beszáll és már indulunk is. De a kereszteződésben nem balra fordul, hanem jobbra.

- Emlékezetkiesésben szenvedsz? Én nem erre lakom! – jegyzem meg rá nézve.

- Tudom! Errefelé én lakom! Azt nem mondtam, hogy hová viszlek! – kacsint rám.

- Fúú te! Miért is gondoltam, hogy hazaviszel csak úgy?

- Mert ezek szerint te szenvedsz emlékezetkisesésben! – nevet fel.

- Ezek szerint – rázom meg a fejem. Elfordítom a tekintetem róla és kifelé nézek az éjszakai fényekre – Zsuzsi kikezdett velem, rögtön azután, hogy mi szétmentünk, vagy mi.

- Na! Összeszedte a bátorságát? – kérdezi mosolyogva.

- Mi? Te tudtál róla, hogy tetszem neki? – döbbenek meg.

- Igen! Amikor a bokád miatt le voltál sérülve és nálam voltatok, akkor ő kijött hozzám a szobába, emlékszel?

- Igen!

- Ott közölte velem, hogy te sokkal jobbat érdemelsz nálam. Ő jobb mint én és hogy erre te is rá fogsz majd jönni, amint felszáll a rózsaszín köd! Hogy én egy senki vagyok hozzá képest, meg ilyenek.

- Nem is mesélted!

- Nem volt fontos! Tudtam, hogy te engem szeretsz és őt észre sem vetted! Nem izgultam miatta! Meg nem akartam, hogy rosszba legyetek emiatt– von vállat – Mi lett aztán?

- Semmi! Mondtam neki, hogy nekem ez nem megy és nem érdekel úgy. Ezen berágott és azóta alig beszélünk.

- Majd lenyugszik – mondja. Megállunk a ház előtt és előre enged a kiskapuban. Egy közepes termetű fekete kutya szalad elénk farok csóválva.