Hostage

Tizenhatodik fejezet

Escape from the city and follow the Sun

Emerald szemszöge

- Pakolj össze, amit csak tudsz, el kell tűnnünk innen! – hadartam idegesen, amivel a frászt hoztam Destinyre, majd felkaptam magamra a pólómat és azonnal a hálóba siettem, hogy a hátizsákomba dobáljam az összes fegyverem. Zsebbe raktam kettőt, hogy ha kell, azonnal hozzájuk férhessünk, majd még pár ruhát dobtam be, és már futottam is kifelé. Destiny addigra a konyhából szedte össze a kaját és az egyéb nagyon fontos dolgokat, majd csak felrángattuk magunkra a cipőnket, kezünkbe vettük a pulcsikat és ki is rohantunk az ajtón. Futás közben átadtam Destinynek is egy pisztolyt, majd befordultunk a lépcsőházba. Abban a pillanatban, ahogy a fal túloldalára értünk, meghallottuk a hatalmas robbanást a lakosztályunk felől, de nem álltunk meg, csak rohantunk lefelé. Az egész épület beleremegett a bomba robbanásába, még a lábunk alatt is éreztük azt a vérfagyasztó rezgést. Tudtuk, hogy a tűzriadó azonnal beindul majd, ezért meg sem próbáltunk lifttel lemenni. Elég hosszú volt így az út, de végre kikötöttünk a recepció szintjén, ahol Arthur már várt minket egy fegyvert szegezve ránk. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha megállt volna az idő. Mindketten megtorpantunk, Arthur pedig beteg vigyorral a képén szegezte ránk pisztolyát. Nem volt időm arra, hogy kivegyem a zsebemből a pisztolyom, hiszen ő korábban talált volna el minket, minthogy meghúznám a ravaszt. Végig kellett gondolnom a következő lépésemet, elvégre nem csak az én életem, hanem Destiny élete is múlt a gyors döntésen. Én pedig úgy döntöttem, hogy egy kicsit elbeszélgetek Arthurral.

- Mit akarsz? – kérdeztem tőle sötét tekintettel, miután mindketten megadóan feltettük a kezünket.

- Azt, hogy végre megkapd, amit érdemelsz. Fájdalmat, szenvedést... - nevetett fel őrülten, miután élesítette fegyverét. Farkasszemet néztem a csővel, de ez nem rémisztett meg.

- Azt hiszed, nem kapott már eleget ebből az élete során? Mit tudsz te? – Destiny a fejét rázva, megvető tekintettel nézett rá, miközben én azon gondolkoztam, hogyan fegyverezhetném le. Nagyon gyengének tűnt, így nem volt túl nehéz dolgom, de a pisztolya bekavart. Egy rossz lépés és azonnal szétloccsanthatja az agyam.

- Oh, fogd be te kis ribanc, te leszel az, akit legelőször fogunk kinyírni – dühödt fel Arthur, majd az én fejem helyett őt kezdte célba venni. Úgy éreztem, akkor jött el a megfelelő pillanat, így azonnal félrenyomtam a kezét és erősen a falnak löktem őt. Ugyan elsütötte a pisztolyt, de biztos voltam benne, hogy kis akciómnak köszönhetően félrement a találat.

- Fegyver nélkül dumálj, te élettelen – ordítottam az arcába, majd kicsavartam a kezéből a fegyverét és a fejéhez szorítottam azt fenyegetésként. – Hol van Eric? – sziszegtem belepréselve őt a falba. Arcán egy kis kétségbeesés és félelem futott át, de csak összehúzott szemekkel nézett vissza rám, ezért jó nagy lendülettel, erősen állon vágtam, de úgy, hogy feje hátravetődött a gyönyörtől és koponyája lágyan megsimogatta a falat. Láttam rajta, hogy már alig van magánál, de épp ezért volt jó alany kihallgatás szempontjából.

- Mégegyszer kérdezem... Hol van Eric? – kérdeztem sokkal erőszakosabban, mire ő erőtlenül elvigyorodott.

- Egyenesen ide tart, hogy megöljön. Öröm lesz végignézni – nyögte alig érthetően.

- Király. Ha ideért, mondd meg neki, hogy puszilom – mosolyogtam rá vissza – Neked pedig mondom, hogy rosszul tetted, hogy beavatkoztál a dolgunkba... – sziszegtem közel hajolva hozzá. Hallottam, hogy Destiny felnyög a hátam mögött, éreztem, hogy azt hiszi, hogy ki akarom nyírni de eszem ágában sem volt ezt tenni. – A legközelebbi találkozásunk nem lesz ennyire vidám – vetettem neki oda, majd egy váratlan mozdulattal a gyomorszájába bokszoltam, amitől összegörnyedt. Lelöktem őt a földre és egy utolsó ütést mértem az arcára, csak hogy érezze a törődést és nyugodtan tudjon aludni. A sok hét alatt felgyülemlett dühöm és utálatom Arthur iránt most tört fel a felszínre és nagyon jól esett végre alaposan szétverni azt az agyoniskolázott fejét.