Derült Égből Villámcsapás {𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱}

Pénte

🍼Elizabeth🍼

A narancslevem már régen elfogyott, de én még mindig Hermészt hallgattam.

Ugyanis elmondása szerint más istenek is fenyegethetnek, nemcsak mitológiai szörnyek.

Igazán megnyugtatott, mondhatom.

- De ne aggódj! Vigyázunk rád... legalábbis Apollón és én beleegyeztünk. Szóval felváltva leszünk ott melletted, mert ugye végeznünk kell a saját dolgunkat is... – magyarázta teljes átéléssel.

- Nem kell rám vigyázni. Anyám megoldja – vontam vállat. Végül is így volt.

- Pár fegyveres halandó semmi Hádészhoz képest. Vagy akár Poszeidónhoz. A Nagy-Triászról van szó. Még a kisistenekkel sem tudnának elbánni, nemhogy a három legerősebből kapásból kettővel – nézett rám hitetlenül – Ha ügyesek vagyunk, Héphaisztosz is lejön...

- Ez nagyon hízelgő, tényleg, de miért akartok mindenáron megvédeni? – vontam fel a szemöldököm – Nem lenne egyszerűbb, ha kicsinálna valamelyik?

- Lehetne, de az utolsó Zeusz-gyerek még a görög időkben született... már ha nem számítjuk a Jupiter fattyakat – gondolkodott el egy percre – A lényeg, hogy az olyan erős félistenek, mint amilyen Perszeusz is volt, okkal születnek. Nyilván lesz valami szerepe a történelemben.

- Még mindig az én gyerekemről beszélsz, ugye? – pislogtam zavarodottan.

- Halál komolyan mondom – biccentett az isten.

- Aha, persze... szerintem sem – bólogattam mosolyogva.

- Elhiszed, vagy sem, ez így van – sóhajtott fel Hermész – Ha az apám tényleg elintézte, talán Hérától nem kell tartanod. Persze ez nem azt jelenti, hogy kíséret nélkül maradsz.

- De miért akarna Hádész és Poszeidón kinyírni? – értetlenkedtem tovább.

- Azért, mert Zeusz gyerekét hordod.

- És mi van abban?

- Az istenek mindent okkal tesznek. Ráadásul a három testvér között nem a legjobb a viszony. Reménykedjünk, hogy nem szúrsz nekik szemet – húzta végig az ujját a kávéscsészéje peremén - Most pedig ideje lenne megismerkedned Apollón bátyámmal – pattant fel vigyorogva.

- Várj, nem kéne kifizetni a... – álltam fel én is, de Hermész már a bolt előtt állt. Tolvajok istene...

Még szerencse, hogy hoztam magammal eleget.

Lepakoltam az aprót az asztalra, majd csatlakoztam új... barátomhoz?

Már ha nevezhetem így.

A hazafele vezető úton Hermész még taglalta, mire figyeljek oda, és hogy sehova nem mehetek nélkülük.

Én annyira nem vettem komolyan, mint ahogy beállította.

Lehet itt is van a probléma, de akkor még erre nem gondoltam.

- Hogy oldjátok meg, hogy a szüleim ne vegyenek észre? – tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést.

- Ügyesen! – vigyorodott el – Istenek vagyunk, az, hogy a halandók ne vegyenek észre, a legkisebb gondunk.

- Na de komolyan...

- Beilleszkedünk, mint testőrök. Az a legegyszerűbb – vont vállat – Így ott lehetünk, ahol te, és némi bűbájjal apád meg anyád is minket fog a legfőbb őreidnek tekinteni.